Van például Karoláé.
Ó, néni, én már a második nap az igazgatóiban kötöttem ki. Dögunalmas volt az iskola. Nem történt ott semmi. Az a hülye matek. Bedugtam a fülest, aztán jól van akkor. Most komolyan, most mondja már meg, hogy én mit kezdjek azzal?! Nekem egy vágyam van néni. Az öcsémmel szeretnék találkozni még egyszer az életbe’. Öt éve nem láttam. Másik nevelőszülőnél van. Szerelmem? Miket beszél? Nincsen nekem szerelem. Soha többé nem leszek én szerelmes. Ezekkel a barátaimmal itt ni, ezekkel szeretnék én majd összeköltözni, együtt lakni, mint most: jóban, rosszban, innen az otthonból, nem bízom én már senkibe rajtuk kívül. Anyámnak nem kellettem. Ő sem kell nekem. Soha többé nem akarom látni. Senkit sem a családomból, csak az öcsémet. Őt nagyon.
Van Mónié.
Jaj, a matekot, meg a magyart, na azt szeretem. A legkedvencebb osztályfőnököm tartja! Hogy miért szeretem? Mert szeret minket. Mert úgy magyaráz, hogy még a leghülyébb is megérti. Mindenki. És akkora türelme van. Én nem is értem, hogy hogyan van az a nagy türelme. Nekem biztosan nem lenne, itt, ennyi suttyóhoz, tudná, hogy hogy viselkednek. Ebben az iskolában. De neki van türelme. Egyszerűen szeret minket. Nem is értem. Egyet tudok: én is szeretem és így mindent tantárgyat is szeretek, amit tanít. Ilyen egyszerű. Néha én is flegma vagyok pedig. Bunkó, az is, igen, elismerem. Valahogyan elkeseredem. Semminek nincsen értelme abban a pillanatban. ha lehetne vége, ott azonnal mondanám, hogy legyen. De eztán kitáncolom magamból. Van ez a hangfal, tudja, a mozgatható, fogjuk, zene fel, teljes hangerő és akkor zene és tánc. Minden kimegy, minden feszültség. Utána egy darabig jó.
Van Olgáé.
Angolul kezdi tanulmányait egy számára idegen országban, egy számára idegen környezetben, mesterszakon az egyetemen. Rezignált. Minden érző idegszála tompulóban. Februárban kezdődött, amikor kitört a háború. Tudták, valahogyan érezték december körül, hogy lesz valami, de azt nem, hogy ez a borzalom. Háború van. Az egész életem megváltozott egy perc alatt. Anyámék otthon, Herszonban, a nagypapám már nem mozdítható. Mikor lesz vége, talán soha nem kapom vissza a rendes életem. Anyám orvos. Ott maradtak a szüleim. Van feladatom. Tartom bennük innen a lelket, azt mondják, ha én jól vagyok, ők is jól vannak. Így. Napról, napra, lépésről lépésre. A barátaim? Az évfolyamtársaim? Oda jártam egyetemre, csak töredékek vannak. Foszlányok. Ki erre, ki arra. Fogunk-e valaha találkozni, nem tudom. És még ha vége is lesz, egyszer, utána nem lesz vége még sokára: újjá kell építeni, be kell lakni, nem is tudom, hogy vissza akarnánk-e menni, ha egyszer végre családostul eljövünk. A borzalomból.
Hogy mit gondolok az oroszokról? Nem tudok egységesen haragudni. Nem. Csak nem értem. Háború van. Fel sem tudom fogni. Hogy fogok itt beiratkozni? Hogyan mutassam be a diplomámat, amit kérnek decemberig? Nem tudom, hogy haza tudok-e menni decemberig. Meg hogy mi van az egyetemi épületekkel. Nem tudom. Van egy kis tartalékunk. Apán online dolgozik. Semmit sem tudok biztosan. Mi lesz a következő héten? Nem tudom.
Nem baj, mondom. Lépésről, lépésre, napról napra. Majd átmegyünk a hídon, ha odaérünk. Nem tudok ennél többet mondani, pedig általában a beszéddel nincsen gondom. Nem sír. Nem sírok. Ahhoz mindez most túl megrázó.
Sokféle tanévkezdés van. Itt most három kiragadott példa.
A tanár feltételezi, hogy a diákjai mind „tanulóképes” állapotban vannak. Hogy semmi más nincsen, csak az iskola. Hermetikusan lezárva, mint a nyáron eltett befőttek: előbb jól kezelgetve, dunsztolva, elrakosgatva.
Nem, nincs minden gyerek „tanulóképes” állapotban. Az iskola nem sziget – ahogyan egy nagy, jelenleg is zajló szociológiai iskolakutatás címében is szerepel. Egyszerű tőmondat, milyen sarkos és milyen pontos. Az iskola nem sziget. Nincs hermetikusan elzárva a környezetétől.
Az iskola nem sziget, de az iskola lehet menedék. Az iskola lehet kulturális, szellemi és szocializációs inkubátor. Lehet benne varázsolni. Megőrizhető vagy felmutatható benne és általa valami az emberhez méltó létezésből. Lehet, hogy csak néhány órára.
Remélem, hogy mi felkészültünk erre.
