Egy napon belül kétszer is beugrottam a nagybőgőbe.
A drágábbik, tölgyfahordóban barrikolt dízelből tankoltam, mert a környékünkön nem akadt olyan benzinkút, ahol kaptam volna a lakossági kannásból. Megjegyzem: az egyik helyszínen legjobban a felkiáltójelet szerettem a kézműves MOL-hirdetésben, biztos ideges volt már a kutas…
Aztán futárt hívtam, hogy a hivatalos küldeményem időben megérkezzen, mert a környékemen bezárt mindkét kisposta, és nem fért bele az időmbe, hogy eljussak a kijelölt nagyba, ahol parkolni nem lehet, de fél órát sorban állni annál inkább.
(Van egy fogadásom, hogy a fűtési szezon után sem nyit ki újra a közeli hivatal, viszont a postás sem hoz ki semmit – ha jó kedve van, talán bedobja az értesítést. Ez az állami szolgáltatás lényegében megszűnt.)
Most megyek, veszek a drágábbik tojásból, mert úgy tűnik, az ócsított csak a fizetett állami influenszerek Facebookon percenként szembejövő örömhíreiben létezik, a közeli Aldiban mindössze egy üres polc felirata tud róla.
Nem úr, aki nem herdál.
