Bár a szervezett szurkolói csoportok manapság törekednek arra, hogy semleges helyszíneken rendezzék le vitás ügyeiket egymás között, néha akadnak kivételek. A legutóbbi balhét nem a “diók” provokálták ki, azonban felvették a kesztyűt a nyíregyházi fanatikusokkal szemben, akiket végül legyűrt a miskolciak túlereje. Azonban a diósgyőri keménymag szervezettsége nemcsak az összecsapásokban nyilvánul meg, hanem a szurkolásban is. A meccseken tapasztalható varázslatos hangulat epicenrumában, az ultraszektorban uralkodó légkörről és a szabályokról kérdeztünk néhány piros-fehér szurkolót.
– A bátyám vitt ki először Diósgyőr meccsre, aki kőkemény ultra volt, minden meccsen és minden balhén ott volt. Sajnos azóta már külföldre költözött, és nem tud olyan gyakran kilágotagni a meccsekre. Amikor először kimentem vele, kb. 12-13 éves lehettem. Még a régi stadion állt, és ha jól emlékszem a Debrecen ellen játszott a csapat. Nagy zakó lett a vége: 5-öt, vagy 6-ot kaptunk, de az ultrák így is óriási hangulatot teremtettek, szinte megbabonázott a hangorkán. Emlékszem, mondtam a bátyámnak a meccs előtt, hogy vegyünk szotyit, erre ő felkapta a vizet, és nagyon indulatosan nekem állt, hogy ne merészeljek az ultraszektorban makukázni. Ekkor tanultam meg, hogy egy olyan közegbe kerültem, ahol elvárják tőled, hogy maximálisan a szurkolásra koncentrálj, és semmi más nem vonhatja el a figyelmedet. Ha elszakad minden hangszálad, akkor is oda kell tenned magad! Ezért vagyunk mi a legnagyobbak! – vázolta benyomásait egy 30-as éveiben járó szurkoló.
Zoltán már hosszú évek óta a fővárosban él, manapság már csak a Budapest-környéki találkozókra van módja kilátogatni. Azonban nagyon szép emlékei vannak a Miskolcon töltött éveiről, melyekről ekképp számolt be a Borsod24-nek:
– Az ultrák teremtette atmoszféra a lelátón, az a szenvedély, ahogyan egy ultra támogatja a csapatát, valamint az az őszinteség, bajtársiasság, ami egy ultra egész életét jellemzi – ezek voltak, amik magával ragadtak, és ami miatt úgy éreztem, hogy ultrák között a helyem, ha már szeretett városom csapatának a meccseire látogatok ki. Legkedvesebb emlékeim nem feltétlenül kapcsolódnak győztes mérkőzésekhez, azonban véleményem szerint ebből is látszik, hogy egy igazi szurkoló akkor is a végsőkig, 90 percig buzdítja csapatát, ha az éppen vesztésre áll.
A balhékról; a régi, idősebb szurkolók is tudnának arról mesélni, hogy Diósgyőrben, ha kellett, egy emberként állt oda a tábor a lelátón és azon kívül egyaránt. Bár ez véleményem szerint a mai napig így van Miskolcon, érdemes némi különbséget tenni ultra és hooligan között. Nagyon leegyszerűsítve hozzáértők, vagy éppen hozzá nem értők azt mondták, míg az előző a szurkolásért, az utóbbi a verekedésért felelős. A dolog azonban ettől összetettebb.
Lelátói balhékról ma már keveset hallani futballszurkolói körökben, még ha egy-egy keleti derbin el is csattan egy-két pofon, a szurkolói közösség tagjai ma már ustawkában mérik össze erejüket – úgy gondolom, ezzel többnyire kiszorultak a lelátókról a balhék, sőt, igen komoly fizikummal, sportolói, illetve küzdősportolói háttérrel kell rendelkeznie annak, akinek van bátorsága odaállni egy „erdei találkozóhoz.” Sokszor azt látom, nagyon helyesen, hogy a sörösüveget dobáló, ittas állapotban óbégató szurkolókat ma már a saját vezéreink intik rendre. Így a hangsúly a lelátón inkább a szervezett szurkolásra helyeződik, ez az, amit teljes mellszélességgel tudok támogatni.
Saját, íratlan, szigorú szabályok érvényesülnek az ultrák között – szurkolás közben nincs szotyizás, telefonozás, és még ha egy-egy sör bele is fér cigarettával, aki odaáll közéjük, annak az a feladata, hogy a vezérszurkolót követve, állva szurkoljon, tapsoljon 90 percig.
Ez az atmoszféra, életforma, ami igazán magával ragadott az elmúlt 10 évben, és mivel fiatalkorom legszebb éveit Miskolcon töltöttem, természetszerűleg a Diósgyőrt buzdítom a lelátókon, az ultrák között.
A különböző szurkolói csoportok összetartásáról a diósgyőri ultrák vezérszurkolója, a Capo ekképp nyilatkozott az amigeleken.hu-nak:
– Azt gondolom, hogy az egész táborra jellemző, hogy ott vannak, ahol szükség van rájuk. Ha kell, akkor a mezőn, de ha az kell, akkor festik a drapikat, cipelik a zászlókat. Ezt egyébként minden hónapban másik csoport csinálja, és ebből minden csoport ki is veszi a részét. Nem keres kibúvót senki. Ezt a második évet az NBII-ben csak így lehetett megcsinálni.
A feljutásnak már csak azért is örülünk kifejezetten, mert még egy év a másodosztályban nagyon meglátszódna a lelátói aktivitáson, elég csak a Győr, a Haladás vagy a Nyíregyháza példáját felhozni. Elég egy kicsit negatívnak lenni, ahogyan Barcikán történt, és egyből felkapta az egész ország. Arról írtak, hogy összevesztünk a csapattal, pedig nem erről volt szó. Mi csak azt jeleztük, hogy nem akarjuk újra bejárni azt az utat, amit egy évvel ezelőtt. Aztán nagyobb lett a füstje, mint a lángja. Nincs örök harag, csak szerintem kellett egy ilyen jelzés. A barcikai meccs utáni idegenbeli találkozón megtelt MTK vendégszektora, szóval a csapat mögött vagyunk továbbra is. Sőt, vannak, akinek csak a hazaiba jutott jegy. Legalább az MTK játékosai is láttak ilyet.
A lelátói szabályokról ezt mondta a vezérszurkoló:
– Ezerszer elmondtuk, hogy ha az ultrába mész, akkor szurkolj velük, vagy legalább tapsolj és csapj némi zajt.
Amire az elején rettentő mérges voltam: sör, cigaretta, telefon. Ma már megengedőbb vagyok, de vannak dolgok, amiket jó lenne kerülni. Belefér a cigi, a sörözés, de a telefont és a makukát a mai napig nehezen tolerálom.
Képek: amigeleken.hu
Ha szeretne tájékozott és jól értesült lenni, de messzire elkerülné a propagandát, iratkozzon fel hírlevelünkre!
