Színjátszás, zenélés, festés, kocsma. Már mint munkahely. Nyári Barbi élete, akinek sok időbe telt, mire megtalálta igazi személyiségét.
Az nlc.hu cikkéből kaphatunk képet a roma lány mindennapjairól.
Barbi egy falusi kocsmában dolgozik, sokat küzdött, hogy önazonos legyen és megélhesse saját romaságát, „mellesleg” igazi őstehetségként fest, zenél, ír. Lassan egy éve követik egymás életét Nemes Tünde fotóssal, az eredmény egy csodálatos képsorozat és egy tanulságos nagymonológ.
Nyári Barbi 22 éves, Mezőörsön él édesanyjával, a falu egyik kocsmájában dolgozik. Vendéglátós végzettsége van, de ez most mellékes: színjátszást tanult, zenél és főleg fest. Győrben, a RÉV színházban dolgozik, most egy gyermekszínjátszó csoportot vezet majd, és saját képzőművészeti programja van, hogy – az ő szavaival – segítsen másoknak, „hogy ki tudják festeni a belső képeiket”. Saját tapasztalatokra és tanult drámapedagógiai módszerekre épít, mint mondja, ez az élete pörgős, extrovertált része. Nekünk most a másikról mesélt.
Barbit életét tavaly november óta dokumentálja Nemes Tünde sajtófotó-díjas fotós; a hosszú közös projektből mindketten rengeteget tanultak. A képeket most megmutatta Tünde, mi pedig meghallgattuk Barbit, hogyan él egy művészetekért rajongó, minden tudást habzsoló, falusi kocsmában dolgozó roma lány.
A kocsma a fő állásom, keretezi a heteimet. Rugalmas munkabeosztásom van, jut idő az alkotásra. A falusi (kocsmai) életnek megvannak a maga szépségei: az egyszerűségben rejlenek. Munka közben jut időm gondolkozni, vázlatokat készíteni és sokszor itt bújnak elő belőlem az izgalmas ötletek, szövegek. Van egy alapvető pezsgés a levegőben, ami valahogy mindig megihlet. A képzőművészetnél a befele koncentráló, lassabb, megfigyelő felem dolgozik. Amikor csak tehetem, festek, akár az egész napot rászánva, a mélyről jövő képeket alaposan kidolgozott koncepciókra átgyúrva. Ha látok, hallok egy művészeti alkotást, bármilyen ágban, és nagy hatással van rám, azonnal lesz is egy új ötletem. Egyébként Picasso a kedvencem.
Már általános iskolában is képeket másoltam, rajzoltam, mindent, ami megtetszett. Amikor elkezdtem a középiskolát, valahogy abbahagytam. Aztán 2016-ban annyira intenzív élmény volt egy győri színjátszós tábor, hogy újra festettem egy képet, és innen folytattam. Nagyon sok verset olvastam és ezekhez kapcsolódó képeket festettem. A technikákat festmények megfigyelése és kísérletezgetések közben épültek fel bennem. Az igazán nagy élményem az volt amikor egy színjátszós darabbal először festhettem a nézők előtt. Szeretem, ahogy egymásra hatnak, vegyülnek a különböző ágak. Az extrovertált énemnek szüksége van a színházi világ pezsgésére. A versírásban a későbbiekben egy a gyerekkori élményeimből készített Gubanci Manci nevű karakterre szeretnék összpontosítani. A festményeimmel párosítani verseket, szövegeket, illetve dalokat írni. A zenével most annyi a célom, hogy minél több hangszerrel ismerkedjek meg, amin lehetőségem van, megtanuljak játszani. A képzőművészetet választottam fő irányként, ebben szeretnék tovább tanulni intézményes keretek között. A többi művészeti ág pedig fejlődjön csak autodidakta módon.
A roma létet le sem tudnám tagadni, mélyen gyökerezik bennem. Anélkül, hogy követtem volna roma képzőművészeket, a képeim színvilágban és különböző jegyekben, motívumokban hasonlítanak rájuk. Ez valószínűleg annak is köszönhető, hogy legtöbb roma művész hozzám hasonlóan autodidakta módon tanult, de szerintem ez ennél többről is szól ez. Nagyon szeretek roma embereket, portrékat festeni, az erős, jellegzetes arcvonások miatt. Emellett izgalmasnak tartom a történeteket, kialakult bennem a vágy, hogy én is készítsek hasonlókat. Valószínű sok olyan alkotást fogok készíteni, amiben szerepelnek roma motívumok, de nem kimondottan erre szeretnék koncentrálni, szerintem ez inkább egy velejárója az munkáimnak, az identitásomból adódóan. További részletek az Nlc.hu cikkében olvashatók.
