Fennállása kétszáz éves jubileumát ünnepli a megyeszékhely színháza, ahol ennek apropóján azt a darabot is bemutatják, amelyet először játszottak még 1823-ban.
„A kétszáz éves múltunk valóban meghatározó – nem csak erre a jubileumi évadra vonatkozóan –, amelyet a magyar színházművészet kiemelt ünnepének tekintünk, ezért szeretnénk minél különlegesebbé tenni. Hiszen a miskolci volt az ország első állandó magyarul játszó színtársulata. Ami a „speciális szempontokat” illeti, olyanjaink nincsenek. Megfelelni kizárólag a nézőknek akarunk, meg persze önmagunk szigorú szakmaiságának” – fogalmazott Béres Attila, a Miskolci Nemzeti Színház igazgatója a kultura.hu portálnak adott interjúban.
Béres elárulta: a kétszázadik évforduló kapcsán jól mutatja, mennyire fontos számukra a hagyománytisztelet, hogy nyáron műsorra tűzik Kisfaludy Károly A tatárok Magyarországban című művét: ugyanazt a darabot, amelyet 1823-ban elsőként játszottak ugyanitt.
Arra a kérdésre, melyek a színjátszás, a darabválasztás, a rendezések specifikus miskolci ízei, színei, így felelt a színházigazgató: „Miskolc a múltjával terhelt város, és az a sajátos jellemzője, hogy a terhelt mivolta egybeesik azzal, amitől híres: hogy jelentős kohászati központ volt. Ez azonban mára már csak a „dicső múlt”, és mindent meg kellene tenni annak érdekében, hogy az acélvárosi státus és bélyeg semmivé foszlásával ne üres tábla legyen ez a település, hanem helyükre kerüljenek az értékei, köztük például éppen a színház és az a szerep, amelyet Miskolc életében már kétszáz éve betölt. Ennek érdekében próbálunk tenni. Erre, az ipari múlt meghaladására és a Miskolc-mítosz újragondolására volt kísérlet például a budapesti Mikó Csaba nekünk írt darabja 2019-ben, amely arról is sokat elmondott, hogy az író – aki egy időre ideköltözött – miket tapasztalt, milyen élményeket szerzett nálunk.”
“Kevesen tudják, hogy a Csárdáskirálynő eredetileg Miskolcon játszódott, és szövegírója, Jenbach Béla miskolci volt. Jó lenne, ha egyre többen gondolnának erre a városra mint egy olyan magyar operett bölcsőjére, amelyet a legtöbbször játszottak a világ színpadain, és amely Puskás Ferenc és a pirospaprika után a külföldieknek kis túlzással harmadikként jut eszükbe Magyarországról. Mi jövőre haza-, azaz Miskolcra hozzuk a Csárdáskirálynőt, vagyis újra az eredeti szövegkönyvhöz hűen fogjuk játszani. A budapesti helyett – ahová igazságtalanul áthelyezték – az egykori miskolci kaszinóba invitáljuk a nézőket az előadásunkkal, amely annak idején a színház emeletén volt.”
“És ha már a fontos miskolci jellegzetességeknél tartunk: rendezőként sokfelé jártam a világban, de kevés annyira értő és a színházért rajongó közönséggel találkoztam, mint az itteni. Ez a hagyományban gyökerező tulajdonsága.”
“A mai közönség tagjainak szépanyái és szépapái a 19. század elején a megtakarításaikból áldoztak azért, hogy színházuk legyen, és Déryné ne hagyja el a várost. Hogy a miskolci társulat színészei a kocsiszínből, amelyben addig játszottak, méltó helyre költözhessenek. Ez a személyes viszony a színházhoz óriási értéktöbblet itt. A miskolci néző úgy beszél erről a nagy múltú intézményről, hogy „az én színházam”, vagyis szinte a családja részeként tekint rá. Ez pedig rám és a vezetőtársaimra olyasféle felelősséget ró, mint amikor valaki tanárként a családtagja gyermekét tanítja. A miskolci közönség és a színészei között újra meg újra a legszorosabb összetartozás érzését tapasztalom meg. Ez a közönség a 284. előadáson ugyanolyan szeretettel fogadja a színészeit, mint a 84.-en.”
Az interjúban Béres arról is beszélt többek között, hogy nincs kiszolgálás, nincs edukálás a nézők irányába: „Az edukálást a tantermi előadásainkkal valósítjuk meg. Fandl Ferenc kollégánk a Klamm háborújával, amely kifejezetten diákoknak készült, három és fél éve járja az iskolákat, és már túl van a századik fellépésén” – mondta, majd szót ejtett a színházak esetleges túlzott profizmusáról is:
„Az efféle profizmusban én nem hiszek. Az emberi esendőség csak jót tesz egy előadásnak. Ha nem jelen időben, ott és akkor történik minden, akkor az csak reprodukció, és nem élő színház, amely tele van kiszámíthatatlan elemekkel. A műszakunk ellenben híres a fantasztikus precizitásáról, az igazi profizmusáról. Én a színház lelkéről beszélek.”
A teljes interjú itt olvasható.
Ha szeretne tájékozott és jól értesült lenni, de messzire elkerülné a propagandát, iratkozzon fel hírlevelünkre!
