Hosszú interjúban tárulkozott ki a korábbi, őt érintő külső és belső történésekről Szilágyi Liliána, a lelki és fizikai terrorról, amiben hosszú éveken át léteznie és teljesítenie kellett.
- Az apja testileg és lelkileg is bántalmazta, anyját és testvérét is totális kontroll alatt tartotta, a családban csak az anyai nagyszüleinél talált menedékre.
- Valójában sosem akart úszni, és úszópályafutásából egyetlen boldog pillanatot sem tud felidézni.
- Az uszodában a fizikai bántalmazás és a szóbeli megalázás általános volt, és még ma is rendszer része.
- Az Európa-bajnoki ezüstérmes, kétszeres ifjúsági olimpiai bajnok Szilágyi Liliána egykori úszó pár hete a bíróságon beszélt az átélt traumáiról.
Úszó hogy lettél?
Az a helyzet, hogy becsapva érzem magamat, mert soha nem akartam úszni. Több sportágat is kipróbáltam: lovagoltam, futottam, teniszeztem, karatéztam és vívni is jártam – ezeket mind a nagypapám mutatta meg nekem. Vízbiztos voltam nagyon hamar, de az igazi úszás már szenvedéssel és fájdalommal járt. A testem is reagált, állandóan begyulladt a fülem, a szemem, felfáztam, minden bajom volt – pszichoszomatikus jelzések voltak, hogy én az úszást nem akarom.
Nagyapám is kiskoromtól kezdve komolyan ellenezte, hogy úszó legyek, mert üti a személyiségemet. És én is nagyon korán éreztem, hogy valamilyen művészeti irányba kellene mennem. Tánc, balett, éneklés vagy színészet – bármi, ami az önkifejezésről és a kreativitásról szól. Elkezdtem balettozni, amit imádtam, ma is teljes szerelem, és nagyon szomorú vagyok, hogy ezt elvették tőlem. Apám azt akarta, hogy ússzak, mert az ő álmainak a meghosszabbítása vagyok. Nyolcéves voltam, mentünk haza balettról, hátrafordult, hogy másnapra döntsem el, mit szeretnék, úszni vagy balettozni? És tisztán emlékszem, hogy gondolkodás nélkül mondtam: balettozni. Mire azt válaszolta: „Jó, akkor holnap lemegyünk az uszodába”.
Nagyon korán jól úsztam, a víz otthonos volt, a testérzetem is komfortos, de sosem érdekelt, hogy nyerjek. Egy idő után mégis elkapott a gépszíj. Láttam, ha teljesítek, ha jól úszom, ha nyerek, az apám nyugodtabb otthon egy ideig. Vagy ha az edzőim megdicsérnek. Vitt a megfelelési kényszer, beletörődtem, hogy apám nem enged kilépni. Kifejlesztettem viszont egy metodikát: bármikor, amikor úsztam, elképzeltem előtte, hogy amúgy táncolok. Hogy a mozgás nem az úszómozgás, hanem zenére táncolok a vízben. Amikor nagyon el tudtam ezt hinni, olyan eredmény született. Amikor meg nem, akkor nem. És azért is vagyok csalódott az úszásban, mert ha nem mások akarata összpontosul a teljesítményemben, ha tisztán, a szívemből csinálom, lehet, hogy szerettem volna.
Volt támogató edződ?
Volt, nem is egy. Az első komoly, Gyenes András – aki aztán két év után kiment Svájcba –, nagyon jó közösséget épített. Megtanultam hogy mi a barátság, a csapatszellem. Nem az volt a legfontosabb, hogy ki a legjobb, ki van a középpontban, szimplán jól éreztük magunkat. Ez volt az utolsó közösség, amelyikkel jó volt a vízben.
Amikor megszólalt Cseh László, és aztán a többiek is előjöttek a saját történetükkel, az az egész neked mennyire volt ismerős?
Itt mindenki tud mindent. Aki azt mondja, hogy az uszodában nincsenek ma már ilyenek, az homokba dugja a fejét. A mai napig vannak visszaélések, bántalmazások. Tehát egyáltalán nem lepődtem meg. És senki sem – a Kőbánya mindig is híres volt erről. Nagyon boldog voltam, nagyon hálás is Lacinak. Már nemcsak a sportolói eredményei miatt tisztelem, hanem a kiállásáért is. Felemelt egy több évtizedes, több generációs problémát. Nem biztos, hogy tudja, hogy ez mennyi embernek jelent nagyon sokat.
Sokan értették, miről volt szó. Cseh Lacinál tapasztaltam először, hogy a társadalmunk, illetve az úszó- és sportközeg is, valamilyen ügyért összeáll. Az uszodában azért nagyon komoly ellentétek vannak. Lacira is mondták, hogy hazudik, felkérdezték, hogy miért most jön elő. Hát, ilyen egy bántalmazó közeg. Hihetetlen bátor, hogy ezt meglépte.
Szerinted abban, hogy a mondatai átütötték a falat, mennyit számított, hogy ő egy férfi úszó, és még eredményes is?
Ez volt az egyetlen útja szerintem. A társadalmunk alapvetően férfi dominanciájú, férfi akaratok érvényesülnek. Magyarországon meg bőven kell még tenni az egyenlőségért. Hogy egy nőnek is legyen szava. Ha egy női sportoló állt volna ki, hisztis kurvának nevezték volna. „Jaj, ugyan már, túlérzékeny vagy”. Miközben szerintem nőket sokkal sűrűbben ér – mondjuk így – munkahelyi bántalmazás. És Laci eredményessége is nagyon fontos volt, mert nem tudták rá azt mondani, hogy savanyú a szőlő, kitalálta. Ha például én jöttem volna elő ilyesmivel, biztosan megkaptam volna, hogy csak pattogsz, mert nincs eredményed. „Nő vagy, nem nyertél olimpiát, senki nem fog hinni neked” – anyám mindig ezt mondta. 2016-tól az motivált, csak azért akartam nagy versenyen nyerni, hogy megszólalhassak.
További részletek a 444.hu cikkében olvashatók.
Kérjük, hogy támogassa a megye független hírportálját, ezzel biztosítva egy utazó riportert, aki bemutatja a magyar vidék valóságát!
