Anyaga 700 ezrelék finomságú arany, súlya 409 gramm, a közepéből pedig hiányzik egy darab. Nem véletlenül vált a Herman Ottó Múzeum jelképévé a zöldhalompusztai aranyszarvas, hiszen minden kétséget kizáróan ez hazánk egyik legismertebb lelete. A még ma is különleges kincs a szkíták hiedelmeire világít rá, sokunknak pedig önkéntelenül is a csodaszarvas mondáját juttatja eszünkbe, a régészeknek pedig a kora vaskorról árul el rengeteget. Íme, BAZ megye régészeti kincseit bemutató sorozatunk első része.
A mezőkeresztes-zöldhalompusztai szkíta kincset 1928-ban találták meg egy fejedelmi sírlelet egyik darabjaként. Már az előkerülése is kalandos történet. 1928 áprilisában, Kubik Gyula földbirtokos temetése előtt a sírásók égett csontokra figyeltek fel a hamus földben, aztán a csontok közül aranygombok tűntek elő, majd meglátták az arany szarvasalakot, alatta pedig még egy aranyláncot. Biztosan egy korábbi földbirtokos – gondolták a sírásók és megosztoztak a kincsen, az aranyszarvast háromfelé törték. A közepe valószínűleg örökre elveszett, de a kincs egy részét szerencsére a Kubik család visszaszerezte és a Magyar Nemzeti Múzeumnak ajánlotta fel megvételre, ahol egy adományozási akcióban rövid idő alatt összejött a pénz a megvásárlásához.
A 37 cm hosszú, 20 és fél centiméter széles aranylemez – melyből szarvasalakot formáztak – egykor egy pajzsot díszíthetett. A leletekhez tartozhattak még bronz tárgyak, edénytöredékek és egy vas sisak is.
(Illusztráció a kor híres kutatója, Kemenczei Tibor 1999-es tanulmányából)
De kik lehettek azok a szkíták, akik ilyen értékes kincseket vittek magukkal a sírba? Az első lovasnomád, íjfeszítő népek egyike volt az övék, akiket említ a történetírás. Hérodotosz az i. e. 5. században így emlegette őket: „A szküthák rendkívül leleményesek az általunk ismert legfontosabb dolgokban, különben azonban nem érdemelnek csodálatot. Nos, azt a fontos dolgot eszelték ki, hogy aki megtámadta az országukat, az többet nem tud elmenekülni, továbbá, hogy ha nem akarják, soha senki nem tudja megtalálni őket. Nem emeltek ugyanis városokat, sem erődítményeket, hanem mindig velük van a házuk. Valamennyien lovas íjászok, nem földművelésből, hanem állattenyésztésből élnek, lakni meg a kocsijukban laknak.”
A görög történetíró az Erdélyben élő szkítákat agathürszosz, a Dunán innenieket szigünna néven emlegette. A szigünnák az egész Alföldet foglalták el egészen a Bükk és a Mátra lábáig. A leletek hasonlósága alapján a Fekete-tengertől északra és Középső-Dnyeper-Dnyeszter menti erdős-sztyeppei övezetnél elterülő Szkítiából szakadtak ki és vándoroltak be a Kárpát-medencébe az i. e. 7. században. Ezt a korabeli földváraknál talált sok 100 bronz nyílhegy is bizonyítja, mint például Dédestapolcsány-Verebce-tetőnél. A véres hadjáratok után letelepedtek és a téli-nyári szállásterület között folytatták életmódjukat.
A helyi késő-bronzkori, kora-vaskori népekkel és a szomszédos keltákkal békében éltek és kereskedtek egészen Fekete-tengerig illetve a balkáni görög világig, az Alpok térségéig. Félig földbe mélyített és sátorszerű, kör alakú házakat is használtak, ismerték a kerámiák korongolását és a kovácsmesterséget. Mindenféle háziállatot tartottak. Harcosaik olyan páncélt is hordhattak, ami miatt a görögök sárkányoknak is nevezték őket. Legfőbb fegyverük a szkíta reflexíj (amely nem azonos a honfoglaló magyarokéval), az öntött bronz és vas nyílhegyes nyilak, a vasfokosok és az akinakész nevű vastőr.
Előkelőiket Közép-Ázsiában gazdag útravalóval ellátott faépítményekbe temették, amelyekre földhalmokat (kurgán) emeltek. Ezt a szokást nem hagyták el a Bükk lábánál sem, Zöldhalompusztán is ilyen síremléket emelhettek. Értékesebb, gazdagon díszített arany, ezüst, elektron (arany és ezüst keveréke) illetve bronz tárgyaik státusszimbólumoknak számítottak. Nem ők készítették őket: a Fekete-tenger partján fekvő görög gyarmatvárosokból rendelték azokat a műértő, görög ötvösöktől, mesterektől.
Az állatküzdelmeket és vadászatokat ábrázoló jelenetek idézik fel nekünk mondavilágukat. Az őzek, agancsdíszes szarvasok, ragadozó madarak, kosok, lovak, oroszlánok, párducok az őseiket, vagy sámánokat szimbolizálhattak.
A zöldhalompusztaihoz hasonló szarvasok kerültek elő észak-kaukázusi (Kul-Oba, Kelermesz) és hazai (Tápiószentmáron) településekről is. A leroskadó, fejét hátrafordító szarvas alakja, amelyre oroszlán, griff és sas támad, a bulgáriai Garcsinovon talált bronz préselőmintán köszön vissza.
Az eltelt 2600 év távlatából nehéz megmondani, hogy e kincs tulajdonosa vagyonát hogyan szerezte, de az mindenképpen elmondható, hogy fejedelmi temetést kapott. A vele együtt sírba szálló becses tárgyai viszont nem csak vagyonáról, hanem a szokásairól is sokat elárulnak nekünk, ami legalább ugyanolyan kincset jelent a számunkra, mint maga az arany értéke. Megtudhatjuk belőle, hogy a sztyeppei lovas nomád népek hagyományai, kultúrája évezredek óta, nyelvtől és néptől függetlenül részben közös gyökerű, aminek egy részét honfoglaló eleink is magukkal hozták a Kárpát-medencébe, még ha ők nem is öntötték azt a legdrágább nemesfémbe.
Szerző: Safranka János
Szerkesztő: Bethlen Tamás
(A sorozatban megjelenő további írásaink itt olvashatóak.)
Borsod-Abaúj-Zemplén megye csodás régészeti leletei
Mondhatnak és írhatnak bármit BAZ megyéről, az észak-keleti régió csodás tájai, szépséges vidékei, fantasztikus látnivalói utánozhatatlan élményeket kínálnak az ide érkező kíváncsi turistáknak. Aki csak egy kicsit is fogékony a történelem tanulságaira, elképesztő mennyiségű emléket talál a területen. Ezek nagy részét az itt élő régészek tárták fel és értékelték, elemezték, hogy a mai kor emberei megcsodálhassák azokat a helyi múzeumok és kiállítások vitrinjeiben. Sok idő eltelt és sok minden történt a Bársony János ügyvéd házának 1891-es alapozásakor előkerült szakócák felfedezése és az M30-as autópálya ásatásai között, szinte felsorolhatatlan leletet és értékes kincset ástak ki a föld alól a szakemberek. A Borsod24 sorozata a legszebb, legkülönlegesebb, legjelentősebb 10 tárgyat igyekszik bemutatni jelen sorozatában, reménykedve abban, hogy még inkább ráirányítja a helybéliek figyelmét arra tényre, mennyire szerencsések is vagyunk, hogy ezen a vidéken éljük mindennapjainkat.
