Ott áll az üst. Éjjel egy, kihalt az Újgyőri. Két órája, amióta itt vagyunk kint, összesen egy autó jött, gyalog egy teremtett lélek se, meg két villamospótló, rajta két sofőrrel, összesen egy utassal. Most pakolnak össze a darusok, a vasasok, a sajtó már elment.
Nemrég még szállt egy tizenhét tonnás üst a szélben, szürreálisan, mint sarki fény a Bükk fölött. Salaküst. Nem kokilla, nem öntőüst. Csöpörög az eső, csillognak a lámpák a Vasgyári út tócsáiban. Mossa az eső az üstöt, ezt az irdatlan nagy jószágot, tizennégy centi vastag öntöttvas fallal, hogy ha berobban a nyersvas, akkor se legyen gond. A téren senki, senki.
Csak nézem, s látom Juhász bácsit, aki a Martinban dolgozott, Jóska bát, aki sármos volt, mint Jávor Pál, s minden hajnali műszak előtt negyed ötkor a lépcsőházban fényesre pucolta a cipőjét. A lépcsőházban, mert az átmenőkonyhás másfél szobás panelben nem tudott lehajolni. Dezső bá és a felesége három műszakban dolgozott, így Attiláékhoz sose mehettünk játszani, mindig aludt valaki. Joli néni a tejet hordta a kohászoknak, fémkannában. Árpi bácsi mindig hót beba*va jött haza a Hámor étteremből. Meg munkásőr is volt.
Imre bácsi kis nyüzüge volt, ki tudja mennyit kalapált bent mégis. A sok kocsma az egyes kaputól a Marx térig, Edda koncert a gyárban, műszakváltáskor a Vasgyárba bekanyarodó 1-es busz, üvegvisszaváltó a konzum oldalában, 32 ezer ember a stadionban, Oláh Feri, Salamon, hajrá Diósgyőr!
Nem fúj a gyár, elbontották a kombinált acélművet, a nemesacél hengermű 63 ezer négyzetméteres csarnokát. Nincs már Jóska bácsi, Vali néni elment. Elmúlt. Nem tudom mi lesz, leszünk kelet Svájca, Bükk kapuja. Az üst az áll, emlékeztetvén a sok tízezer vasgyári melósra. Szerdán még be lesz betonozva, nem mintha valaki elborítaná. Csak az eső mossa kitartóan a rozsdás öntöttvasat, siratja acélvárost.
Ha szeretne tájékozott és jól értesült lenni, de messzire elkerülné a propagandát, iratkozzon fel hírlevelünkre!
Kép: Minap
