Tanulni sosem késő, ennek élő bizonyítéka Szegedi Dezső, az ismert miskolci színész, aki a napokban államvizsgázott a Miskolci Egyetem Bölcsészet- és Társadalomtudományi Karán kulturális antropológia szakon. Vele beszélgettünk.
Szegedi Dezső 1953-ban született Miskolcon, 1982-ben érettségizett a miskolci Földes Ferenc Gimnáziumban, ezután egészen 2023-as nyugdíjba vonulásáig a Miskolci Nemzeti Színház tagja volt, 2018-ban az örökös tagságot is megítélték neki. 1998-ban Déryné-díjat és Miskolc Város Nívódíját kapta meg, 2003-ban Jászai Mari-díjjal értékelték munkásságát. Számos filmben szerepelt, színészi munkája mellett pedig rendezőként is ismert. 2005-ben alapította meg a Romano Teatro nevű színtársulatot azzal a céllal, hogy közelebb hozza egymáshoz a cigány és nem cigány fiatalokat a művészet segítségével.
Színészi munkája mellett roma aktivistaként is nevet szerzett magának Szegedi Dezső, akivel telefonon készítettünk interjút egy nappal az államvizsgája után.
– Tavaly vonultál nyugdíjba a színházban Miskolcon, és akkor azt mondtad, a tanulmányaidra koncentrálsz.
– Hát azért ennek van egy hosszabb útja. Az érettségim elég régi, 1982-es, és emiatt kevés volt a pontszámom az egyetemi felvételinél, ezért először emelt szintű érettségit kellett tennem két tárgyból. Így értem el végül a felvételi ponthatárt: talán 264 volt, nekem meg volt végül 380 pontom. De ehhez kellett segítség is. A Zrínyi Ilona Gimnázium egyik tanárnője, Kunos Nóra önzetlenül elkezdett órákat adni nekem, és felkészített az emelt szintű érettségire. Amikor az sikerült, azt mondta nekem, hogy akkor most már irány az egyetem. Ő rúgta be nálam ezt a motort.
– Mi motivált téged, hogy elvégezd az egyetemet?
– Tulajdonképpen a társadalomtudomány mindig is érdekelt. Meg hát ebben a változó világban, ahogy a társadalom illeg-billeg, igazából pontos dolgokat, főleg politikai jellegű dolgokat nagyon nehéz értelmezni. Ezért úgy döntöttem, hogy elkezdek ezzel komolyabban foglalkozni, meg hát a kultúra sokszínűségével, ami különösen érdekel.
– És mi volt az, ami miatt pont a kulturális antropológia fogott meg?
– Hogy a kultúrákat megismerjem, és annak alapján tudjak levonni következtetéseket, miután jól megismeri az ember a népek kultúráját, a társadalmakat, a szokásokat, a hiedelmeket. Ezek hallatlanul érdekes dolgok.
– Miskolcon van is ilyen képzés szerencsére. Hogyan fogadták a tanárok és a többi diák, hogy ilyen idősen odajársz?
– Első nap, amikor mentem be órára, ott ültek a fiatalok a folyosón végén, és hát meglátták az idős embert, engem, és úgy köszöntek, hogy jó napot, tanár úr! Amikor viszont beültem közéjük, kicsit más lett a véleményük. Végig nagyon tisztességesen viselkedtek velem, egy pillanatra sem érezve azt, hogy öreg vagyok hozzájuk képest. Fantasztikusak voltak a csoporttagok, csodálatosak. Én amúgy az unokaöcsémmel, Tamás Attilával együtt kezdtem a képzést, együtt végeztük el, és együtt is fejeztük be.
– Mi tetszett a legjobban a képzés során? Melyik volt a kedvenc terület, tárgy, vagy téma?
– Főleg az, amikor romológiával foglalkoztunk, az nekem nagyon izgalmas volt, mert rengeteg olyan új dolgot tanultam meg, amiről én azt hittem, hogy tudom, és kiderült, hogy nem. Meg a módszertan. Az nem egy könnyű, de ha az ember jól beleássa magát, akkor fantasztikus dolgokat fedez fel benne. A szakdolgozatomhoz is módszertant kellett választani, én az életútinterjúkat választottam. Sok egyéb dolog miatt, mert én egy olyan miskolci városrészről írtam, ahol születtem, felnőttem, szocializálódtam, az identitásom is odaköt.
– Ez melyik része Miskolcnak?
– A miskolci Gordon, ez volt a neve. Ott főleg zenész romák tömörültek, ők voltak sokan, de persze éltek ott mások is. Multietnikus környék volt, de romák voltak a meghatározóak. Az 1970-es évek közepe környékén ezt a telepet felszámolták. Sajnos nagyon szegényes és hiányos az írott forrás a helyről. Két forrást találtam csak igazából, egy miskolci történésznek, Dobrossy Istvánnak a tanulmányából dolgoztam rengeteget, meg Lengyel Gabriella szociológus Szilánkos mennyország című munkájából. A levéltárban is nagyon kevés a forrás, a telep nevének eredete is a homályba vész.
– Kik voltak azok az emberek, akikkel interjút készíthettél?
– A megszólalók eredetileg főleg velem egykorú cigány muzsikusok voltak. Miután a 80-as évek végén hatalmas változások történtek, az ő életük is nagyon megváltozott. Az addigi vendéglátóipar mint olyan, megszűnt, kiárusították a helyeket, ahol zenéltek, az új tulajdonosok pedig már nem nagyon foglalkoztatták a cigányzenészeket. 2006-ban az úgynevezett IME, az ideiglenes működési engedélyük is megszűnt, az Országos Szórakoztató Zenei Központ megszüntette a vizsgákat. Akinek megvolt, az már nem sokra ment vele, mert az új vendéglátós tulajdonosok már nem vették figyelembe ezt. Sokan felköltöztek Budapestre Miskolcról. Azt gondolták, hogy ott majd a Miskolcon megtanult zenei tudásukat kamatoztatni tudják, de ugyanazzal a problémával találták magukat szembe: a vendéglátóipari egységeket eladták, plusz a budapesti muzsikusoknak is beszűkültek a munkalehetőségei. Úgyhogy szakmát kellett váltaniuk. Az addig csak zenélésből élő romák mindenféle tanfolyamokat végeztek el, őrző-védő, személyi és vagyonőri tanfolyamokat, és ott helyezkednek el, ott lett állandó keresetük, mert egyébként nem tudtak volna megélni. Ennek nagy hátulütője volt még az is, hogy amikor még stabil helyen dolgoztak, állami alkalmazottak voltak, és többen is felvették a svájci frank alapú hiteleket, lakást vásároltak, aztán tudjuk, mi lett a devizahitelekkel. Elhelyezkedtek nagy nehezen itt-ott; volt, hogy alkalomszerűen befogadták őket, de már fizetést nem nagyon tudtak nekik ajánlani. Sokan úgynevezett rodáért muzsikáltak, ez azt jelenti, hogy abból a pénzből éltek, amit a vendégektől kaptak. A roda az szó szerint azt jelenti, hogy keresés, kereset, de többnyire az ilyen vendégektől kapott pénzből álló keresetre használták a kifejezést. Régen amúgy, ha összeadták egy hónapban ezt az összeget, több is volt, mint a fizetésük.
– Hogyan találtál rá ezekre az emberekre?
– Úgy találtam meg a Miskolcról elköltözötteket – utazni nem nagyon szeretek, a lábammal sok problémám van –, hogy az interneten kerestem meg őket, és félig strukturált interjúkat készítettem velük, annak alapján készült el a szakdolgozat. Sajnos már nagyon kevesen élnek az akkori fiatalok, a velem egyívásúak közül. A nálam is idősebbek pedig már egyáltalán nem élnek. A szakdolgozatomban az ő egykori életüket mutattam be, és persze levontam a következtetéseket, ezeket írtam le.
– Hogyan fogadták a szakdolgozatot?
– A konzulensemnek tetszett, mert szerinte újszerű volt a téma. Az opponens véleménye kicsit más volt, ő azt éreztette, hogy olykor átmentem szubjektív véleménybe, mintha barátokkal beszélgettem volna. Pedig én próbáltam magamat kívül tartani, és remélem, ez sikerült is, és objektíven kezeltem az egész témát. Amikor pedig meg kellett védeni a diplomamunkámat, az négyesre sikeredett. A címe: Miskolc Gordon városrészének muzsikusai.
– Érezted-e azt a vizsgákon, hogy jaj, itt ez az öreg bácsi, kivételezzünk vele?
– Dehogy! Az államvizsgán is csak úgy záporoznak a kérdések. És bizony az első évfolyam alatt volt olyan, hogy megbuktam egy tárgyból, és újra kellett vizsgáznom. De hát az a vizsgaidőszak pont egy nehéz lelkiállapotban ért, akkor halt meg a feleségem. A képzés alatt 25-30 oldalas beadandókat kellett írni, sokszor szinte szétment tőle az agyam, de szerettem, csináltam, jókedvvel írtam. Ugyanaz volt felém is a követelmény, csak testnevelésből kaptam felmentést a koromra való tekintettel. Mondtam, hogy 71 évesen én már nehezen mozgok, de fiatalok is kértek felmentést az alól.
– Most volt az államvizsgád, akkor most pihensz egy kicsit?
– Ne is mondd! Ilyenkor az ember agyának kell ez, tele vagyok még feszültséggel. Pedig hát színészként hozzá voltam szokva, hogy állandóan vizsgázok, szinte minden előadáson, de az azért elég más.
– Ott azért egy megtanult szöveget, szerepet adsz elő, de egy vizsgán nem tudod előre, hogy mit fognak kérdezni tőled.
– És kérdeztek is. Nem az volt, hogy jól van, elmondta az öreg a kötelezőt. Amikor mentem ki a vizsgáról, az unokaöcsém kérdezte is, miért voltam bent olyan sokáig. Azt hittem, darabokra szednek bent, de teljesen normális volt a bizottság, csak éppen kellő szigorúsággal és tisztességgel kérdeztek. Én úgy örültem neki, mint majom a farkának, mert éreztem, hogy nem kivételeznek velem a korom miatt, és úgy tudok teljesíteni.
– Megünneplitek valahogy az államvizsgát?
– Természetesen, ha hazajön a fiam. A diplomaátadó valamikor júniusban lesz, még nincs pontos dátum. Majd összeszedjük valahogy a családot.
– Tudsz hasonló korú diákokról?
– Tudod, én egy kuriózum vagyok. 71 évesen színészként eléggé ismert vagyok Miskolcon is. Az újságírók elkezdtek kutatgatni utána, hogy más egyetemeken vannak-e ilyen életkorú emberek. Annyit tudtak kideríteni, hogy 70 év fölött nappali tagozaton most nincsen. Levelezőn vagy estin biztos vagyok benne, hogy vannak idős hallgatók, de nappali tagozatos egyedül voltam. Nem is nagyon láttam idős embereket az egész bölcsészkaron, az unokáim lehetett volna a hallgatók.
– A mesterfokozatot már nem kezded el?
– Nem, nem megyek mesterképzésre. Az egészségem sem olyan már, hogy bele merjek vágni.
– Hogyan tovább? Mi a terv most?
– Amikor elmentem nyugdíjba, azt kérdeztem magamtól, mi a fenét kezdjek magammal? Valami értelmes dolgot szerettem volna, amiből tanulok, és szélesebben látom tőle a világot, hiába vagyok már öreg. Most majd keresek tanulmányokat, olvasgatok. Rengeteg dologba fogok innentől kezdve belenézni, akár önálló publikációt is írni. Mert most már fel vagyok vértezve bizonyos fajta tudással, aminek alapján elkezdhetek boncolgatni témákat, már van is egy ilyen tervben.
– További jó egészséget és hosszú boldog életet kívánunk.
Ha szeretne tájékozott és jól értesült lenni, de messzire elkerülné a propagandát, iratkozzon fel hírlevelünkre!
