Amikor a gyerek sírt, mert a nyáron felmondó óvónő helyett rá vigyázó takarító kiabált vele a csendes pihenő után, azzal nyugtattam meg magam, hogy legalább a DK, az MSZP, a Párbeszéd és az LMP megállapodtak az együttműködésről az önkormányzati választásra.
Amikor a nyugdíjas anyámnak vissza kellett mennie tanítani, mert nem tudott megélni, a volt iskolájában pedig könyörögtek neki, mert nem találtak fizikatanárt, én Dobrev Klárára gondoltam, aki legalább hatszor kimondta a legutóbbi Interjújában a diktatúrára, hogy diktatúra.
Amikor a nagyszüleim szülőfalujába már nem járó vonat helyett közlekedő távolsági buszon ültem a dugóban, azon tűnődtem, hogy vajon végül közös listán indul-e az ellenzék az Európai Parlamenti választáson, hogy ki lenne a megfelelő listavezető, és lesz-e vajon a Schmuck Erzsinek Brüsszeli fizetése.
Amikor hazafelé elestem a közvilágítás nélküli parkban, örömmel jutott eszembe, hogy a demokratikus ellenzéknek két nagyszerű polgármesterjelöltje is van a kerületben, és nagyon izgulok, hogy végül melyikük lesz a közös jelölt.
A sürgősségin eltöltött hat órában volt időm a 2026-os választáson elmélkedni, a közös listán, amin biztos vagyok benne, hogy végül a megbékélő Donáth Anna is rajta lesz.
Bár most minden rossznak tűnik, a lábam fáj, orvos sehol, az országban alapvető közszolgáltatások nem működnek, az emberek pedig elszegényedtek, jó érzés arra gondolni, hogy mindössze három év múlva, a kormányváltás után már minden rendben lesz.
Meg akartam osztani az örömömet az ellenzéki betegtársaimmal, de róluk kiderült, hogy mind Kutyapárt meg Mi Hazánk szavazók, rólam pedig az, hogy nem is létezem.
Selmeci János jegyzete a Klubrádió Esti gyors című adásában hangzott el.
Ha szeretne tájékozott és jól értesült lenni, de messzire elkerülné a propagandát, iratkozzon fel hírlevelünkre!
