Amikor az orosz–ukrán háborúról beszélünk, még sokan lehet, hogy tankokra, katonákra és egymással szemben álló hadseregekre gondolnak. Pedig a modern hadviselés ennél már jóval összetettebb. A harc nem csak lövészárkokban, hanem adatközpontokban, műholdas rendszereken, közösségi oldalakon és választási kampányokban zajlik.
Bazin Levente írása
Oroszország 2014-ben bekebelezte a Krím félszigetet, majd katonai és politikai támogatást nyújtott a kelet-ukrajnai szeparatista erőknek. Putyin 2022. február 24-én indított, háromnaposra tervezett ukrajnai inváziója óta egy még pusztítóbb korszakba léptünk.
Az elmúlt években nemcsak a háború intenzitása, hanem az alkalmazott eszközök jelentősége is megváltozott.
Ma drónok, műholdak, mesterséges intelligenciával támogatott rendszerek, elektronikai zavaróeszközök és kibertámadások határozhatják meg egy-egy katonai művelet sikerét. Ez természetesen nem jelenti azt, hogy megszűnt volna a hagyományos hadviselés, vagy hogy a katonák és civilek már nem fizetnének rettenetes emberi árat. Ellenkezőleg: a technológia a pusztítás új lehetőségeit teremtette meg.
A modern háborúban egy ország infrastruktúrájának megbénítása, gazdaságának destabilizálása és társadalmának megosztása éppen olyan tudatos stratégiai cél, mint egy terület katonai elfoglalása.
Ennek különösen érdekes példáját láthatjuk az elmúlt napok ukrán dróntámadásaiban, amelyek több orosz adatközpontot, köztük a Yandex létesítményeit érték. Ezek az adatközpontok nem egyszerűen weboldalakat működtetnek, hanem felhőszolgáltatásokat, hatalmas számítási kapacitást és mesterségesintelligencia-fejlesztéseket is kiszolgálnak. A támadások nyomán azonnal visszaesett a Donald Trumpot és a német szélsőjobboldali AfD-t támogató automatizált közösségimédia-fiókok aktivitása. A jelenség hátterében álló befolyásolási módszer azonban régóta dokumentált: Oroszország szervezett digitális műveletekkel próbál hatni a nyugati világ közvéleményére és választásaira.
Az amerikai hírszerzés és a szenátusi vizsgálatok már a 2016-os amerikai elnökválasztás esetében feltárták az orosz beavatkozási kísérleteket. 2024-ben az amerikai igazságügyi minisztérium mesterséges intelligenciával támogatott orosz bothálózatot leplezett le, és több száz hamis közösségimédia-fiók ügyében intézkedett. Németországban pedig kutatók mutatták ki, hogy orosz dezinformációs kampányok az AfD támogatására, más politikai pártok hiteltelenítésére és az Ukrajnának nyújtott segítség társadalmi támogatottságának gyengítésére irányultak.
Vagyis nem pusztán arról van szó, hogy az orosz propaganda megjelenik a nyugati közösségi médiában. Hanem arról, hogy szervezett hálózatok mesterségesen képesek felerősíteni politikai üzeneteket, látszólagos társadalmi támogatottságot teremteni, és azt az érzést kelteni, hogy egy szélsőséges álláspontot sokkal többen képviselnek, mint a valóságban.
Mindez azonban nem jelenti azt, hogy e politikai mozgalmak minden támogatója hamis profil volna. A valódi társadalmi elégedetlenség és annak tudatos manipulálása egyszerre létezik.
A hibrid hadviselés pontosan erre épít. Nem feltétlenül kell meggyőzni az embereket egy idegen hatalom igazáról. Sokszor elegendő elbizonytalanítani őket minden másban.
Félelmet kelteni a bevándorlástól, a háborútól, a gazdasági összeomlástól vagy a társadalmi változásoktól. Elhitetni velük, hogy a demokratikus intézmények működésképtelenek, a nemzetközi együttműködés nem visz előre, és kizárólag egy erős, korlátlan hatalommal rendelkező nemzeti vezető képes megvédeni őket. Ebbe a folyamatba illeszkednek az Európát érő kibertámadások, szabotázsakciók, a repülőterek elleni támadások és a politikai kampányokba történő külföldi beavatkozási kísérletek is. Az egyes esetek elkövetőit külön kell bizonyítani, de a módszerek együttesen jól mutatják, milyen sok területen lehet nyomást gyakorolni egy demokratikus társadalomra.
És itt kerülnek képbe azok a politikai és gazdasági szereplők, akiknek érdekei több ponton találkoznak az orosz hatalmi törekvésekkel.
Donald Trump politikája, az AfD Oroszországhoz való viszonya, illetve Elon Musk egyre közvetlenebb politikai szerepvállalása külön-külön is komoly kérdéseket vet fel. Musk például nyíltan támogatta az AfD-t, miközben az általa birtokolt X a politikai kommunikáció egyik meghatározó nemzetközi felülete. A Starlink szolgáltatásának legutóbbi korlátozása pedig arra is rávilágított, mennyire kiszolgáltatottá válhat egy ország, ha az alapvető kommunikációs infrastruktúra néhány technológiai és politikai szereplő kezében összpontosul.
De szerintem mindennek van egy olyan gazdasági dimenziója is, amelyről sokkal kevesebbet beszélünk.
A félelemre és a megosztottságra építő politika nemcsak a politikai hatalom koncentrációját segítheti elő, hanem a gazdasági hatalom további összpontosulásának is kedvezhet, vagyis a szupergazdagok érdekeit szolgálhatja. Érdemes megnézni az Egyesült Államok jelenlegi vagyoni viszonyait: a már most történelmi mértékű vagyoni koncentráció tovább fokozódik. Az amerikai jegybank, a Federal Reserve 2026 második negyedévére vonatkozó adatai szerint az ország leggazdagabb 1 százaléka a teljes háztartási nettó vagyon 32,5 százalékával rendelkezett. Ezzel szemben a társadalom szegényebb fele, vagyis az amerikaiak alsó 50 százaléka együttesen mindössze a vagyon 2,3 százalékát birtokolta.
Ez arra is rámutat, hogy miközben milliók számára a lakhatás, az egészségügy, az oktatás vagy a megélhetés biztosítása jelenti a legnagyobb kihívást, addig egy szűk gazdasági elit egyre nagyobb befolyást szerez a társadalmat alakító technológiák felett.
És amikor a politikai vita folyamatosan a félelemről, a nemzeti ellenségképekről és az egymás ellen fordított társadalmi csoportokról szól, jóval kevesebb figyelem jut arra, hogy ki birtokolja a gazdasági erőforrásokat, ki hozza a döntéseket, és kik részesülnek a megtermelt javakból. Éppen ezért nem tekinthető egymástól független kérdésnek a demokratikus intézmények gyengítését, a szélsőjobboldali nacionalizmus térnyerését, a digitális manipulációt és a vagyoni egyenlőtlenségek növekedését. Ezek a törekvések egymást erősíthetik.
Egy szociáldemokrata társadalom lényege éppen az lenne, hogy a hatalom ellenőrizhető, a politikai döntések számonkérhetők, a gazdaság pedig nem kizárólag egy szűk elit érdekeit szolgálja.
A nacionalista bezárkózás, a társadalmi csoportok egymás ellen fordítása és a demokratikus fékek lebontása ezzel ellentétes irányba vezethet.
Ezért a 2014 óta tartó orosz agresszió nem csak Ukrajna sorsáról szól, hanem arról is, hogy milyen világban fogunk élni. Olyanban, ahol az erősebb államok katonai eszközökkel, a leggazdagabb szereplők pedig információs hatalmukkal kényszeríthetik rá akaratukat másokra?
Vagy olyanban, ahol a nemzetközi jog, a demokratikus önrendelkezés, a társadalmi szolidaritás és az igazságosabb vagyonelosztás jelentik a közös jövő alapját? Mert nem azért vannak ezek a konfliktusok, mert a nélkülözők igényei irreálisak, hanem mert a hatalom és a vagyon korlátlan és kizárólagos felhalmozásának étvágya újra és újra kielégíthetetlen. És ezt a kérdést ma már nem lehet pusztán katonai vagy nemzetbiztonsági kérdésként kezelni. Ez a demokrácia, a társadalmi igazságosság és a saját jövőnk kérdése is.
(Címlapkép: Geert Vanden Wijngaert / Reuters / 444)
- Fenti írás szerzője azz elmúlt évben sokat foglalkozott Ukrajna európai uniós csatlakozásának kérdésével. Tavaly novemberben személyesen is járt Kijevben, az Európai Parlament S&D frakciójának delegációjával, amint arról itt lehet olvasni.
