Két kép rólam. 1988 nyarának végén, és pár hónappal később. Az elsőn kezemben a behívóm – nem voltam boldog. Csupa felszólító tőmondat. “Jelenjen meg!” “Haját vágassa rövidre!” Életem egyik legszebb nyara (akkoriban komoly választék volt szép nyarakból) fordult életem egyik legborzalmasabb őszébe. A második kép: elrettentésként, mementóként, nem utolsósorban magamnak. Ha esetleg elfelejteném.
1988 augusztusában vonultam be, Bajára. Rosszabbul is járhattam volna, mondjuk Nagykanizsával, az még messzebb van. Remekül prosperáló figuránsi pályafutásom tört e miatt derékba. Érettségi után a Geodéziánál dolgoztam. Naponta kivittek minket a Szentendrei-szigetre, ahol méricskélnünk kellett volna, meg valami kilométerkő-szerű bigyókat meszelni a vízműveknek. Leginkább azonban a favágók és más úri népek eldobott üvegeit gyűjtöttük, ezeket hazafelé visszaváltottuk, és – örök körforgás – a betétdíjon alkoholt vásároltunk. Leginkább azt, amit „Geodézia-koktélnak” neveztünk: Durbints sógor márkájú literes almabort kevertünk össze két deci Diána sósborszesszel. Nem részletezném. Szóval, mire bevonultam, tapasztalt ivónak vallhattam magam.
A katonaság alatt mégis rengeteg újat tanultam. Például azt, hogy minél márkásabb és drágább egy arcszesz, annál pocsékabb az íze. A Hélia-D, a későszocialista kozmetikai ipar luxus zászlóshajója például ihatatlan volt, az Old Spice-ról és társairól nem is beszélve. Viszont a Barbon és a Pitralon akár tisztán is fogyasztható, míg a kék Derby remekül csúszott egy üveg meggyes Márka kísérőjeként, vagy még inkább jaffával. Megtanultam, hogy a lejárt szavatosságú gyíkhúst még bontatlanul a kályhára téve kevésbé valószínű a gyomorrontás, de azt is, hogy ha az ember óvatlanul bánik vele, felrobbanhat. Némelyik konzervnek egészen történelmi levegője volt: találkoztam 1957-ben gyártott sertésmájkrémmel. Markáns, kérlelhetetlen sztálinista szaga volt, semmi konszolidáció. Rájöttem, hogy a meleg víz civilizációs vívmány, és nem létszükséglet, nem magától értetődő valami.
Még kitüntetést is kaptam: élenjáró katona lettem, mert a szakaszból egyedül én tudtam válaszolni arra, hogy mifene volt a Tanácsköztársaság. Sőt tisztesképzőre küldtek. Az alapkiképzésnek nevezett vegzatúra után a laktanya jókora, mocskos és büdös étkezőjében mindenkit odahajtottak (nincs erre jobb szó) egy asztalhoz, ahol néhány tiszt szunyókált tömény töményszagban. – Gimnáziumi érettségije van, semmihez nem ért, kinek kell? – olvasta fel az egyik a cédulámat. – Menjen Várpalotára, lövegparancsnok-képzésre! – Hát így lettem lövegparancsnok. A lövegemmel szerencsére sosem találkoztam, M-zárolt raktárban állt valami titkos telephelyen, gondosan zsírpapírba csomagolva, valami háborúra várt, mindhiába. Volt róla leírásom: 1942-ben gyártott 122-es ágyútarack volt, egy világháborús veterán. Elméleti löveg. Kedveltem. Sosem kellett pucolni.
És a tisztek. Az ütegparancsnokunk, huszonötéves alkoholista. Még rosszindulatú sem volt. Addigra már elitta a rosszindulatát. Az osztályparancsnok Mészáros főhadnagy, a halszemű pszichopata, aki bármelyik filmben azonnal hitelesen eljátszhatta volna az SS-tisztet. A politikai tiszt, aki vegetáriánus volt, karatézott, és Rommel tábornokért rajongott. Meg a többi torzó. A tiszt elvtársak. Aztán hirtelen tiszt urak lettek. Egy hét volt az átállási idő – ha valaki utána is elrontotta a megszólítást, fenyítést kapott. A hadsereg is rendszert váltott.
Tanultam mondatokat. „A parancs megfellebbezhetetlen, bírálata tilos.” „Szeresd és ápold fegyvered, az ellenség megsemmisítésének eszközét.” „A fegyverhasználatot meg kell előznie a fegyverhasználat alapjául szolgáló tevékenység abbahagyására irányuló felszólításnak.” Ez utóbbit őrség előtt mindig kikérdezték. Akadtak, akik másfél év alatt sem tudták bebiflázni. Nem bennük volt szerintem a hiba. Nekik volt igazuk. Az elme tiltakozik, makacs.
Megtanultam, hogy lehet eldugni a cigit, ha őrségbe megy az ember. Vagy a fogdára. Sokat voltam itt is, ott is. A fogda nagyon unalmas volt. Őrvezetőként nem dolgozhattam honvédek szeme láttára. Napokig semmit sem csináltam. Így védtem a hazát, és nem volt cipőfűző a bakancsomban. Megesett, hogy fogdaparancsnok voltam őrségben, és amikor lejárt a szolgálat, bevonultam a fogdára, majd utána ismét én voltam a parancsnok, az addigi parancsnok pedig őrizetes, váltásban. Kevés volt az ember, éppen valami hadgyakorlat volt, hát csak a fenyítés alatt állók maradtak a laktanyában, de rendnek kellett lennie. Rend volt.
Ott lettünk férfiak. Embert faragtak belőlünk. Ezt szerették mondani. „Embert faragok magukból, vért fognak pisálni, a kurva anyjuk sem ismer magukra, mikor hátulról telibe kapják!” Ez megmaradt bennem, szép, cizellált gondolat volt szépen előadva. A várpalotai kiképzőüteg-parancsnok fogadott minket így, mikor megérkeztünk. Nem volt benne semmi személyes, nem akart ő ezzel rosszat. Így kommunikált.
Szóval, sokmindent tanultam ott. Nem lettem öngyilkos, mint jó páran körülöttem. Gyomorbajt szereztem a sok zsíros, sietve belapátolt abraktól, de elmúlt; a májam is túlélte valahogy; a térdemben szétment egy porc, valami csontkinövés lett a sarkamon, és néha máig a hadsereggel álmodom, hogy atyaég, még mindig itt vagyok, pedig már rég le kellett volna szerelnem, de mégis, valami tévedés történt.
Olcsón megúsztam. Lányaim vannak, kettő. Sosem játszottak katonásdit, bár akár játszhattak is volna. Más a játék, és más a kényszer. De én gyűlölöm a katonásdit. Gyűlölöm a parancsokat. Adni is, kapni is. Mindkét oldalnak megalázó. Persze van, aki élvezi.
Volt egy dal, amit meneteléskor kórusban kellett üvölteni. A Puskadal. „Hej, te puska, puska vagy/ Nem csinos kis fruska vagy/ Mégis éppoly drága vagy nekem, hej/ Mint a szép szerelmesem!” Csak úgy hívtuk, az „Akkor baszd meg a puskádat! – nóta”.
Szóval, kedves Kövér Laci, meg az összes többi faszparaszt, aki szerint ez kell, aki szerint „ráférne a mai fiatalokra”, akik szerint „a haza védelme”, meg „nem fog az ártani”… fogjatok egy puskát, és dugjátok fel magatoknak! „Magatoknak” – és ezen van a hangsúly!
Ha szeretne tájékozott és jól értesült lenni, de messzire elkerülné a propagandát, iratkozzon fel hírlevelünkre!
