„ Itt van Május elseje, énekszó és tánc köszöntse…! ” – vajon honnan, milyen mélységekből tör elő évről évre e napon ez a dallam?
„Zengjen a dalunk pajtás…” – harsogtuk már hetekkel korábban kedvenc tavaszi ünnepünk előtt az iskolai énekórákon Kadosa Pál – egyébként kiváló Bartók tanítvány – lendületes dallamát.
Talán az egyetlen ünnep, amelyet nem mert elvenni a rendszerváltás utáni „ünnep-cserélő” buzgalom.
Hol vagyunk már ettől a sok évvel ezelőtt leírt mondattól! Dehogynem!!!! Ezt is elvette, lett helyette NER. Sokak örömére, akiknek az emlékező tehetsége olyannyira hiányos és szelektív, mint a szemeteskuka, amit időnként kiteszel a ház elé, de tudni se akarod, hogy tegnap még mi volt benn.
Igaz, a zászlós, táblás felvonulások (integető és kacsintgató vezetőinkkel együtt) elmúltak -, no nem csak a politikai változások logikus velejárójaként, hanem mert egyre kevesebb táblára lehetne felírni: „Egységben az erő, Csak felfelé, Az összefogás ereje, Ők tették, Jobban élünk, mint…, Soros, Gyurcsány, Márki-Zay, Mini Feri, Peti, Geri, vagy amit akartok!”
Egykor az állt ezeken a táblákon – plakátok még nemigen voltak – hogy…vállalat szakszervezeti bizottsága.
Szakszervezet, érdekképviselet? Ugyan már!
Ma pedig Ő, mindannyiunk védelmezője, a béke hírnöke, a szegények megmentője, Európa Géniusza mosolyog és üzeni, újra itt vagyok, értetek küzdök, harcolok, győzök, immár sokadszorra.
És hol vannak már azok a bezárt gyárak, üzemek, megszüntetett vállalatok, akik vihetnék a táblákat? Hogyan állna a sok ezer, volt dolgozó kezében a kalapács, s az üllőt ütve vajon kikre gondolnának? A legtöbbjüknek ma szivacs, lapát, mosogatókesztyű, jobb esetben kórházi fonendoszkóp van a kezében valamelyik londoni, bécsi, de akár varsói munkahelyén.
Az egykor lelkes gimnazisták, lassan ma már nagymamák és nagypapák, zászlókkal a kezükben, emlékeznek-e még egykori önmagunkra? Hív-e még a Liget, a vurstli, a sörcsap, a virsli és a mustár utánozhatatlan illata?
Éljen május elseje! – sör és virsli, meg ringlispíl, (mert ez még megmaradt – bár egyre drágább), talán most újra lehet, túléltük a pandémia lélekfacsaró bezártságát is, meg mindenféle csinnadratta, lampionos felvonulás, ugróvár és vattacukor, májusfa és szabadtéri színpad. No meg bográcsos marhapörkölt ötezerért, sör ezerötért vattacukor meg kürtős kalács, és még ki tudja mennyi csábítóbbnál csábítóbb finomság.
Énekszó és tánc köszöntse! Csak most más. Dehogy más! Újra és újra, évek óta, és még ki tudja meddig, csakis ő húzza a talpalávalót.
Mi is volt az egykori jelmondat a tribün fölött? – ”Békés jelent, biztonságos jövőt! Éljen és virágozzon a megbonthatatlan…”
Valami ilyet ma is bármikor, bárhová fel lehetne írni. Csak hát a ma aktuális, unásig olvasott feliratokkal –„Magyarország jobban teljesít!”. Igazi sikertörténet! Egy kis Soros, egy kis migráns, rezsicsökkentés. Vakcinatagadók, és oltakozók, védettek és teraszhívők, meccsen szotyizók. Lassan, mint néhány hete láthattuk, a magára valamit is adó, öntudatos polgár, ha még egyáltalán van ilyen, nem menne el akár az utca túlsó végéig sem.
A jelszavak megkoptak, az elvek elsekélyesedtek, a lelkesedésnek meg határt szab a bogrács és a söröskorsó nagysága.
Gondolom, a ligetek az idén is benépesülnek. Ránk tör a kiszabadult, korlátlan szabadság, sokakra a kétharmad mámoros, mindent feledtető felszabadult érzése. Virsli helyett hot-dog, bambi helyett kóla, ringlispíl helyett tornádó és ciklon várja a majálisozókat. Csak a léggömb és a sör változatlan, mert Május elseje mégis csak a Ligeté, magunké.
Egyszer, egészen pontosan 1986-ban, akkor még fiatal és lelkes, kezdő televíziósként a makói Maros-part szabadtéri színpadáról köszönthettem az országot Május elseje reggelén egy körkapcsolásos műsorban. Kicsit fújt a szél, kicsit csepegett az eső, kicsit talán féltünk a suttogó hírektől, amik valamilyen Csernobil nevű,távoli városról szóltak, meg valami balesetről; nemigen tudtuk, hogy mitől is kellene félni.
A legrosszabb álmomban sem gondoltam volna, hogy harmincvalahány év múlva újra kell tanulnunk Csernobilt, a taktikai nukleáris fenyegetést, éjszakánként hallgatni a katonai teherszállító repülőgépek tompa és mély moraját.
A makói szabadtéri színpadot azóta már bizonyára benőtte a fű, a körkapcsolásoknak már régen vége, a fiatalságból is elmúlt egy darab, és talán a lelkesedés is halványodott.
Csak annak a májusi hajnalnak a hangulata, a táncosok mosolya, a bográcsok, a pörkölt illata, csak az maradt meg bennem, meg a dallam:
Itt van május elseje, énekszó és tánc köszöntse!
Ha szeretne tájékozott és jól értesült lenni, de messzire elkerülné a propagandát, iratkozzon fel hírlevelünkre!
