Véget ért hát a várva várt, mesebeli három nap (ami Miskolcon ugye két és fél), miközben rengeteg cikk, blogbejegyzés, poszt és komment született az idei Kocsonyafesztiválról. Így pár nappal a forgatag után, Vörösmarty Mihály örökbecsű szavait és klasszikus versének gondolatait segítségül hívva, lassan fel lehet tenni a kérdést: – ment-e a fesztivál által Miskolc elébb? (A Gondolatok a könyvtárban című verset egyébként mindenkinek (újra)olvasásra ajánlom.)
Ha nem is csókolták meg őket, az elmúlt hétvégén sokan készítettek ölelkező fotókat, szelfiket valamelyik snájdig vagy csinos békával. De vajon mit láttak hétfőn reggel a vekker – vagyis manapság inkább már a mobiltelefon – ébresztője után, a tükörben és maguk körül. Hiszen minden csoda három napig tart, és keleten a helyzet újra változatlan… Visszajönnek hétvégi szabadságukról az ellendrukker kommentek, a bármin oktalanul kacagó vagy dühöngő emojik, eluralva a kiberteret és minden megy tovább?
Várjuk, hogy legyen már vége a szomszédunkban dúló valódi, véres háborúnak, mihamarabb jusson vissza a Diósgyőr az NB I-be, legyen tiszta az Avas, legyen kitakarítva a Szinva, és ha nem lesz időben lenyírva fű, akkor kezdhetjük újra elölről a mi kis gyilkos kommentháborúinkat?
Félreértés ne essék, a véleménynyilvánítás szabad, sőt kívánatos. Azonban a jószándékot és a teljesítményt – legyen az bármekkora – el kell ismerni, és akkor joggal várhatjuk el, hogy majd a mi teljesítményünket is elismerik. Így lehetnénk akár a „Legkedvesebb Város” is, és még egy forintunkba sem kerülne.
Számtalan blogban és honlapon hangoztatjuk Miskolc kivételes lehetőségeit, csodás környezetét, és posztoljuk régebbi emlékeinket azokból az időkből, amikor még szerettük egymást. De nem azért szépek ezek az emlékek, mert fiatalok voltunk, hanem azért, mert talán jobb kedvűek. Egymásnak kevésbé ellenségei és ellenfelei. Csendben azért szidhattuk a rendszert is, meg a kontraszelekciót is…
Aztán jöttek új rendszerek, és köszöni szépen, túlélte a kontraszelekció is. Elröppent három évtized, miközben tehetséges emberek tízezrei – a mindennapi megélhetésre, a legális vagy éppen illegális vagyongyarapításra fordított idő miatt elfelejtettek élni és mosolyogni. Így aztán – köszönhetően a közösségi médiának – mások életét éljük, olyan „példaképekkel”, akikre húsz-harminc évvel ezelőtt a sörünket sem bíztuk volna…
Mára a város lélekszáma cirka száznegyvenezer főre csökkent, ami nem éppen örömteli, de ha jobban utánanézünk, nem reménytelen a helyzetünk. Még ha levonjuk az egyelőre még mindig leszakadófélben lévő rétegek és életkorukból adódóan, a fogyasztói társadalomban kevésbé számításba vett idősebb korosztályok és gyermekkorúak létszámát, akkor is több a kvalifikált, munkaképes korú, aktív polgárunk van, mint a közeli Eger városának teljes 50.000 fő körüli lakossága. Ez a körülmény, az egy főre eső átlagkereset különbség ellenére is, jelentősebb belső fogyasztást generál mindazon szolgálatások – éttermek, szórakozóhelyek, fürdők, múzeumok, színházi előadások és kulturális programok stb. – terén, amelyeket a turisták is szívesen látogatnak.
Viszont városunknak, méretéhez és lélekszámához viszonyítva számos olyan turisztikai attrakciója van, amit kizárólag belső fogyasztásra alapozva képtelenség fenntartani. Amikor majd a Barlangfürdő, az Ellipsum,a Diósgyőri vár, Tapolca, Lillafüred, a Bükk, az újjáéledő Avas, a színház, a múzeumok és éttermek, a belváros szórakozóhelyei stb., egyszerre nyitva lesznek, beindulnak a fesztiválprogramok, és netán épp DVTK mérkőzés is van, akkor – szoktam volt mondani – előállhat az helyzet, hogy a város egyik fele a pult mögött, a másik fele pedig a pult előtt tölti a hétvégét.
Aki Miskolc jövőjének egyik lábát a turizmusban látja, nem mehet el amellett a kérdés mellett, hogy ki fogja kiszolgálni és szórakoztatni a turistákat és a vendégeket, miután ők is azokra a helyekre mennek szívesebben, amelyeket a helyiek is jó szívvel ajánlanak és látogatnak. Tehát a helyzet kulcsa a képzett, kiegyensúlyozott és boldog, lelkileg is egészséges városlakó.
És ebben áll a korifeusok meg a mindenkori városvezetés felelőssége. A Mária Teréziának tulajdonított „Etetni kell a juhot, ha nyírni, fejni akarjuk” bölcsességet átírva: Boldoggá kell tenni a miskolci polgárt, hogy sikeres város legyünk! A „Legkedvesebb Város”! A boldogság fogalmát most nem határoznám meg, hisz elég tág fogalom. Mindenki azt rakjon bele, ami őt boldoggá teszi.
Mottó: ne az ellentétekre, az ellenségeskedésre, annak szítására helyezzük a hangsúlyt, hanem épphogy azok korrekt elsimítására, hiszen az senkinek sem jó, ha a város valamelyik fele mindig frusztrált és elégedetlen, nota bene boldogtalan, és ez a boldogtalanság közvetlenül és közvetve is, kieső munkanapokban, kieső adóbevételekben, egészségtelen korfában és folyamatosan csökkenő lélekszámban mutatkozik meg.
Már önmagában a kivételes szépségű és igen változatos természeti környezetnek is hatással kellene lennie mentális egészségünkre, hiszen ilyen változatos természeti környezettel kevés magyar város büszkélkedhet. És ha egyetlen jól sikerült rendezvény nem is fed el régóta fennálló problémákat, arra talán elegendő, hogy a helyi értékekre és tehetségeinkre nagyobb fény vetüljön. Hiszen minden műfajban és korosztályban vannak tehetséges zenészeink, kiváló színházunk, feltörekvő borászaink, elismert éttermeink, elkötelezett, attraktív, lokálpatrióta közösségeink és még sorolhatnám.
Még a tavalyi év végén, csak úgy kíváncsiságból csatlakoztam egy debreceni közösségi oldal tagságához, ahová egy este, mindenféle kiegészítés nélkül, csak annyit írt ki valaki: – Szeretem Debrecent! És ez az egy mondat, pro és kontra olyan indulatokat szült, amit nem is gondoltam volna. Ha már a sokak által „bezzeg városnak” titulát szomszédvárban is ilyenek az emberek, akkor mi miskolciak, legalább az istenadta természeti környezetünk miatt, sokkalta előnyösebb helyzetben vagyunk a boldogsághoz vezető út számegyenesén.
Hiszen már Móricz Zsigmond is megmondta: „Miskolc a legnagyobb jövőjű magyar város!” És mi most éppen ezt a jövőt éljük. Én, a magam részéről nagyon nem szeretném, ha kedvenc íróim egyikének jövendőbe látó képességét az utókor csorbítaná. Ezért, ha majd jövőre ismét felmehetünk a megszépült Avasi kilátóba, az elénk terülő panorámában gyönyörködve újra megérezhetjük: Nekünk, ha akár gépen szállunk is fölébe, nem térkép e táj! Hiszen a mostani városlakók – 9-től 99 éves korig – még jól tudják és értik, ki volt Petőfi, József Attila, Radnóti, Lévay József, Szabó Lőrinc, s hol lakott itt egykoron Vörösmarty Mihály. És hogy ez így is maradjon, abban komoly felelősségünk van, de ez a felelősség ne keserűséggel töltsön el, inkább édes teher legyen.
Ez a város
Nálunk
adventkor mézeskalács a villamos.
A hóember? – porcukorból gyúrva.
A kurtafarkú, a bükkaljai dombokat
itt tufából meg marcipánból túrta.
A lomha völgyekben ilyenkor
esténként, fahéjillatú lesz a máskor
füstszagú, dühös kutyaugatás.
Csak mi érezzük így, senki más.
Európa leghosszabb főutcáján,
cipzárként fénylenek a sínek,
az erkélyablakokból kocsonyalé
párolog, meg évek óta lassan kihűlt,
egymástól elhúzódó, forró ölelések.
A kilátó oldalán villódznak a díszek,
a retinánkból hívnak régi emlékképet:
Nagymamánál krumplilángos, csőrege,
nagy tál derelyében forró szilvalekvár,
de gyűlölet is maradt befőzve. Temérdek.
A spájzokban az oroszoknak se híre
se hamva, csendesen csörgedezik
a nyaranta megduzzadó, öreguras Szinva.
Szeretlek örökké! – a padokba ilyen
vallomást ma már nem is vésnek,
a megállókban némán ácsorognak,
földről szedett, érvénytelen jeggyel
sokadszorra is, a jólétről lekéstek.
A kilátó teraszán nyakigláb árnyékok
lábukat lógatva néznek le a mélybe,
az aszfalton már alig látszó rajzon
picizve a jövőnk, a múlt szemébe nézve:
– Bújócskázzunk! – súgja.
Számoljunk el behunyt szemmel százig.
Emlékszem, mert épp igy adventkor volt:
Két feles meg négy sör. Gyalogolva,
az épp eléggé fűtött egészen hazáig.
Negyven éve, harminc centis hóban.
Hosszú évek óta hó is alig van már,
de egyébként meg minden-minden,
minden (is) nagyon-nagyon jól van…
A kutyaugatás sem tartott ötven évig,
a ’70-es évek, a Forinton majd egyszer
görbebotra támaszkodva botorkálnak végig,
de lesz addig még kikelet jövőre is, újra:
visszamutogatva négy-hat-nyolc-
tizenkettő év nehéz közös múltra…
Nem igaz, hogy nekünk nem juthat
hely, csak az Úrnak balján.
Járjon közbe már valaki értünk.
Hát, összegyűlnek a vén dűlőutak
– nagyapáink nehéz lábnyomaival –
Szilveszter éjjelén az Istenhegy alján.
Itt van Európa leghosszabb főutcája
meg a legmagasabb karácsonyfa
az egész világon, és négy tornyú
lesz nemsokára a diósgyőri vár(r)om.
És nem rakunk ki egymásnak
a hóba csapdát meg hurkokat,
egyenesek leszünk, s tiszták
mint a szürke térkőburkolat alattunk.
Nem rágódunk szüntelen a múlton,
tegnap délután egy Neander-völgyit
láttak utazni a kisvasúton…
De meglepődni, nem lepődött senki,
pedig elfelejtett menetjegyet venni.
Mert nálunk
adventkor mézeskalács a villamos.
A hóember? – porcukorból gyúrva.
A kurtafarkú, a bükkaljai dombokat
itt tufából meg marcipánból túrta,
és a lomha völgyekben ilyenkor
esténként fahéjillatú lesz a máskor
füstszagú, dühös kutyaugatás. De
csak mi érezzük így, senki más,
csak mi érezzük így, senki más…
