Bár a nagy szél és az emiatt kidőlt, az utakat is elbarrikádozó bükki fák miatt nem feltétlenül javasolták a hatóságok a hegyi kirándulást a hétvégén, mi kipróbáltuk, milyen látvány fogadja a Lillafüredre autózókat február elején. Megnéztük a vízesést, ebédeltünk, és szemügyre vettük a turistákat.
Miskolc egyik legfontosabb turisztikai célpontja a megszokotthoz képest szinte üresen várta a vendégeket szombaton délután. A kifejezetten hideg, szeles idő vehette el a legtöbbek kedvét a sétától, hiszen aki mégis elindult bejárni a legfontosabb sétaútvonalakat, alaposan fel kellett öltözzön a kalandhoz.
Autóval érkezve nem volt nehéz parkolóhelyet találni a félig felállványozott Palotaszálló alatt, mert az első célpontunk nem az újra látogatható Zsófia-kilátó, hanem a vízesés volt. A korábbi években gyakran a kiszáradás határán csordogáló különlegesség az elmúlt napok csapadéka miatt ezúttal bőségesen zubogott, előcsalogatva minden amatőr fotós zsebéből a mobiltelefonokat, hogy elkészüljenek a képek és videók a közösségi média legkülönbözőbb ferületeire.
Ezzel a helyieknek nem feltétlenül mondunk újat, de hátha akad, aki nem tudja: a függőkert szerpentinjein felsétálva több pontról is szemügyre vehetjük a vízesést, közben üdvözölhetjük József Attila és Herman Ottó bronzszobrát. Egy tavaszi napon a neves polihisztor nem messze fekvő emlékházába is érdemes ellátogatni, de ezúttal kihagytuk a programot. Ehelyett a Palotaszálló kertje mellett elhaladva a kisvasút állomása felé vettük az irányt, A főépületet sajnos műszaki okok miatt zárva tartják, ahogyan a mellette álló büfé és étterem ajtaján is lakat fogadott minket, ám a nemrégiben megújult szerelvény mozdonya barátságosan duruzsolva várakozott az utasokra.
A következő programpont egy ebéd lett volna, ám a Tókert étteremben csak késő estére illetve másnapra kaptunk volna asztalt. Ezek után csak egy választásunk maradt: a Mátyás étterembe mentünk (nyitva 12 és 16 óra között!), ahol csak lézengtek a vendégek. Ennek ellenére nem lett szerencsénk, ezen a helyen ugyanis nem tudnak kutyás vendéget fogadni, legyen akármilyen kicsiny is az eb.
A harmadik, egyben az utolsó lehetőség a nagy parkoló melletti (nagyon) retró büfésor volt a lillafüredi ebédre, és itt végre a téliesített teraszon sikerült rendelnünk. Két sajtos-tejfölös lángos, egy forralt bor és egy tea ötezer forintot kóstált. Az egy lángosért elkért 1500 Ft drágaságának mértékét ítélje meg mindenki maga. Mi mindenesetre nagyon örültünk, hogy kevés várakozással végre ételhez jutottunk, még ha kabátban és sapkában kellett is elfogyasztanunk a “menüt”.
A rövid kirándulás végén a város felé indulva az érdeklődők még szemügyre vehetik, miképpen áll a Bükk kapujában a Szeleta Park Látogatóközpont – jó tudni, hogy kétmilliárd forintot költ rá az állam a Bükki Nemzeti Park kivitelezésében. Ha ennyi pénzünk nem is maradt a nap végére, egy kis apróval a zsebünkben hazafelé még benéztünk a diósgyőriek és miskolciak kedvelt cukrászdájába, a Kisgergelybe. Itt két sütemény, egy üdítő és egy kávé 2590 forintot kóstált, ami a mai világban kifejezetten barátságos árszabást jelent. Ennek megfelelően tele is volt a vendéglátóhely, egymásnak adták a kilincset a napot édes ízekkel lezárni akaró turisták.
Bár csak pár órát töltöttünk a város legnyugatibb és talán leghíresebb pontján a szezon szempontjából nem túl forgalmas évszakban, ráadásul kifejezetten csípős hidegben, összességében jól éreztük magunkat. Annyit azonban – a bezárt épületek és a sok helyen lerobbant környezet kapcsán – kívülállóként is megállípíthatttunk, hogy van még mit tenni Lillafüred turisztikai fejlődéséért.
Ha szeretne tájékozott és jól értesült lenni, de messzire elkerülné a propagandát, iratkozzon fel hírlevelünkre!
