Dr. Fazekas Csaba történész különvéleménye a Borsod24 számára
A legutóbbi országgyűlési választás egyik legtöbbet elemzett tanulsága, miszerint Budapest egyéni körzeteit szinte kivétel nélkül az ellenzéki összefogás, a vidéket pedig szinte kivétel nélkül a nagyhatalmú kormánypárt söpörte be.
Nem újkeletű a vita, miszerint az ország valójában kettészakadt politikai preferenciák szempontjából, a főváros és a nagyvárosok egyfelől, a kisvárosok és a falvak másfelől mintha két külön ország együttélését vizionálnák.
A sajtó különösen sokat foglalkozott egyes Borsod-Abaúj-Zemplén megyei községekkel, ahol a lakosság (majdnem) 100%-ban részt vett a választásokon, és 100%-ban a Fidesz-KDNP jelöltjeire és listájára szavazott. Több térségbeli község is valósággal versengett a „legfideszesebb falu” címért – kivétel nélkül szegény, leszakadó, jórészt köz- vagy alkalmi munkákból élő települések lakói. Nyilvánvaló, hogy ezeket a nehéz sorsú közösségeket az Orbán-kormány melletti kiállásra nem annak politikai rendszere, gazdaságpolitikája, a keresztény-konzervatív értékek mentén kialakított nemzeti szuverenitás iránti elkötelezettsége motiválta. Amit viszont hozzá kellene tenni, hogy egyáltalán nem új, és a 2010-es rendszerváltás nyomán kirajzolódó tendenciáról van szó, „csak” a szimpátia tárgya változott, már az 1990-2010 közötti (alapvetően más rendszerben) lebonyolított választásokon is megfigyelhető volt.
Egy négy évvel ezelőtti, az abaúji kistérség pártpreferenciáiról készült elemzés azt mutatta, hogy
ezeken a településeken mindig nagyon erős volt az éppen kormányon lévő pártokra való szavazási hajlandóság.
(Elolvasható a Szellem és Tudomány folyóirat 2018. 2-3. számában.)
2002-ben például az első kormányzati ciklusát záró Fidesz, 2006-ban pedig az addigi fő kormányzópárt, az MSZP irányába mozdultak jelentős arányban e térség falvainak lakói, sőt, akkor innen került ki az ország „legszocialistább faluja” is.
Vagyis a tanulság az, hogy kialakultak és markáns választói tömeget alkottak Magyarországon 1989 óta azok, akik a mindenkori kormánytól remélték sorsuk jobbra fordulását, függetlenül annak „színétől”. Nem meglepő, hogy a 2010 után kiépült és stabil politikai berendezkedés ezekben a térségekben már „mindent visz”, számukra nem létezik már más, csak a Fidesz.
Másik tanulság, hogy e nem kisszámú és jellemző településtípusban élő lakosság – amikor módja adódik rá, például választásokon – nem elsősorban változtatni akar a fennálló rendszeren, nem beleszólni abba, hanem minél inkább elfogadni, fenntartani azt és minél jobban alkalmazkodni hozzá. Ez az attitűd pedig nemcsak e leszakadó észak-magyarországi falvak lakóira jellemző, így a mindenkori kormányhoz húzás (2010 után: rendszer-fenntartás) vált Magyarország meghatározó politikai magatartásformájává.
