A miskolci óvodások jelentős része már nem egyszerűen óvodát, hanem későbbi iskolai pályát is választ. Zolnay János friss tanulmánya szerint a városban az oktatási szelekció már három-négy éves korban elkezdődik: miközben a jobb helyzetű, nem roma családok gyermekei gyakrabban jutnak magasabb presztízsű intézményekbe, a roma gyerekek közül sokan éppen az óvodai ingázás következtében kerülnek kedvezőtlenebb helyzetbe.
„A tanító néni nagyon ki tudja szűrni, hogy ki alkalmas” – ezt a címet viseli Zolnay Jánosnak a Szociológiai Szemle 2026-os első számában megjelent tanulmánya. A kutatás azt vizsgálta, hogy a magyar iskolarendszerre régóta jellemző szelekció és szegregáció megjelent-e már az óvodák szintjén is. A rövid válasz: Miskolcon igen, méghozzá jelentős mértékben.
A CEU Demokrácia Intézetének keretében, a 2023–2024-es tanévben végzett kutatás során harminc önkormányzati tagóvodát vizsgáltak meg. Adatokat gyűjtöttek a gyermekek lakóhelyéről, szociális helyzetéről és óvodaválasztásáról, továbbá valamennyi intézmény vezetőjével interjút készítettek. A kutatók azt is nyomon követték, hogy az óvodások később mely általános iskolákban kezdték meg tanulmányaikat.
A tanulmány egyik legfontosabb megállapítása, hogy az óvodák már nem pusztán a kisgyermekkori nevelés intézményei. Egy részük olyan kapcsolatot alakított ki valamely állami, egyházi vagy alapítványi általános iskolával, amely megkönnyítheti az oda való későbbi bekerülést. Más óvodák viszont szegregált iskolák felé terelik a gyerekeket.
A szerző „aranyhíd” óvodáknak nevezi azokat az intézményeket, amelyek egy keresett, magasabb presztízsű iskola felé nyitnak utat. Ennek ellentétei a „szegregációs híd” óvodák: ezekből a gyerekek nagy része olyan iskolában folytatja tanulmányait, amely már eleve elkülönült, alacsony presztízsű intézménynek számít.
Az önkormányzati és egyházi óvodába járó nem roma gyerekek 46 százaléka olyan intézménybe jár, amelynek valamilyen exkluzív kapcsolata van egy általános iskolával. A roma gyerekek körében ez az arány mindössze 14 százalék. Ha csak az önkormányzati óvodákat vizsgáljuk, a nem roma gyerekek 38, a roma gyerekek 22 százaléka jár iskola–óvoda kapcsolatot kialakító intézménybe.
A kutatás szerint az összes miskolci óvodás mintegy harmadánál már az óvodaválasztás valószínűsíti, hogy később magas presztízsű általános iskolába jut. Minden tizedik gyermeknél viszont az óvoda választása éppen azt vetíti előre, hogy szegregált iskolában kezdi meg tanulmányait.
A folyamatban meghatározó szerepet játszott az oktatási intézmények egyházi fenntartásba kerülése. Miskolcon több egyházi általános iskola saját óvodát hozott létre, így olyan összekapcsolt intézmények alakultak ki, amelyek már hároméves kortól kijelölhetik a gyermek későbbi oktatási útját.
A városban négy római katolikus, öt református, egy evangélikus és egy baptista iskola létesített saját óvodát. Az egyházi óvodákba járó gyerekek többsége ilyen, óvodát és általános iskolát egyaránt működtető intézményhez tartozik. Az egyházi modell az önkormányzati óvodákra is nyomást gyakorolt: a szülők és az iskolák egyre gyakrabban várják el, hogy azok is alakítsanak ki valamilyen átjárást egy-egy keresett iskolába.
Miskolcon sok gyermek nem a lakóhelye szerinti körzeti óvodába jár. Ez önmagában nem feltétlenül lenne probléma, az ingázás iránya azonban erős társadalmi és etnikai különbségeket mutat.
Az önkormányzati óvodába járó nem roma gyerekek 39, a roma gyerekek 34 százaléka ingázik. A nem roma ingázók 62 százaléka a körzeti intézménynél magasabb presztízsű óvodába kerül, míg a roma ingázóknál ez az arány 41 százalék. Utóbbiak 48 százaléka a körzeti óvodájánál alacsonyabb státuszú intézménybe jut.
Ha az önkormányzati és a kapcsolódó egyházi óvoda–iskola intézményeket együtt vizsgáljuk, még nagyobb a különbség: a nem roma ingázók 78 százaléka kerül magasabb presztízsű óvodába, míg a roma gyermekeknek csak 27 százaléka. A roma ingázók 65 százaléka a körzeti intézményénél rosszabb helyzetű óvodában köt ki. A szerző ezért arra jut, hogy az ingázó roma gyermekek többsége jobban járt volna, ha a lakóhelyéhez közeli óvodában marad.
A kutatás szerint a harminc vizsgált önkormányzati óvoda közül hat szegregáltnak tekinthető, négy intézménybe pedig egyáltalán nem jár roma vagy hátrányos helyzetű gyermek. Az önkormányzati óvodások körülbelül 23 százalékát sorolták romának az intézmények munkatársai.
A szegregációt részben Miskolc lakóhelyi szerkezete magyarázza: a hátrányos helyzetű és roma családok térben is erősen elkülönülnek. A kutatás azonban azt mutatja, hogy az óvodaválasztás és az ingázás tovább növeli a különbségeket. A szegregációs mutató 0,43 lenne akkor, ha minden gyermek a körzetes óvodájába járna, a valós intézményi eloszlás alapján viszont 0,53. Vagyis a szabadabb óvodaválasztás nem mérsékli, hanem erősíti a társadalmi elkülönülést.
A tanulmány szerint több intézmény úgynevezett „határvédelmi” stratégiát folytat: igyekszik megakadályozni, hogy bizonyos körzeteken kívüli, illetve stigmatizált lakóterületekről érkező gyermekeket felvegyenek. Másutt a körzeten belül élő családokkal szemben támasztanak olyan elvárásokat, amelyek végül a gyermekek lemorzsolódásához vagy más intézménybe kerüléséhez vezethetnek. Ezek a stratégiák azonban az óvodák számára is kockázatosak, mert létszámcsökkenést idézhetnek elő.
A kutatás egyik legérzékenyebb része azt vizsgálja, hogyan beszélnek az óvodavezetők a roma gyermekekről és családokról. A szerző szerint az intézményekben sokszor magától értetődőnek tekintik a gyermekek etnikai besorolását, miközben maguknak a családoknak nincs befolyásuk arra, hogy romának tekintik-e őket.
Ez azért különösen súlyos, mert a vélelmezett etnikai hovatartozás befolyásolhatja, hogy az óvodapedagógusok melyik gyermek továbbtanulását segítik személyes kapcsolataikkal, kit ajánlanak egy jobb iskolába, illetve kinek az érdekében próbálnak közbenjárni. A jó szándékú segítség is szelekcióvá válhat, ha csak néhány, „alkalmasnak” ítélt gyermek kap lehetőséget a kitörésre.
Zolnay János következtetése szerint a miskolci óvodák nem egyszerűen elszenvedik az iskolarendszer szelekciós nyomását, hanem részben át is veszik az iskolák válogató szerepét. Az egyes szülők és intézmények döntései külön-külön racionálisnak tűnhetnek, összességükben azonban tovább erősítik az oktatási egyenlőtlenségeket.
A folyamat legfontosabb következménye, hogy az oktatási utak szétválása már nem hat-, tíz- vagy tizenkét éves korban kezdődik. Sok miskolci gyermek esetében már három-négy évesen eldőlhet, hogy egy magas presztízsű iskola felé vezető „aranyhídra”, vagy egy szegregált intézmény felé tartó útra kerül.
Illusztrációk: fiatal felvidéki roma tehetségek alkotásai
Ha szeretne tájékozott és jól értesült lenni, de messzire elkerülné a propagandát, iratkozzon fel hírlevelünkre! Amennyiben szívesen lenne a támogatónk, kattintson ide és csatlakozzon adománygyűjtésünkhöz!
