Béres Attila, a Miskolci Nemzeti Színház főigazgatója a Klubrádió április 21-i adásában számolt be arról, hogyan látja az április 12-i választási fordulat nyomán megnyíló lehetőségeket a magyar színházi élet számára. A közel egyórás beszélgetésből kibontakozó kép egyszerre kritikus és reményteljes: a rendező-igazgató szerint most van arra valódi esély, hogy a kulturális szféra végre kiszabaduljon az elmúlt másfél évtized urambátyám-rendszeréből.
Béres megítélése szerint az elmúlt 16 évben a magyar színházi életben ugyanaz zajlott le, mint a politikában: egy szűk csoport monopolizálta az egész rendszert, a másképpen gondolkodókat pedig kisebb-nagyobb sikerrel ellehetetlenítették. Emblematikus példaként hozta fel Bodó Viktor esetét, aki annak idején megpályázta az Új Színház igazgatói posztját, ám alulmaradt Dörner Györggyel szemben. Ma Bodó Viktor Európa egyik legkeresettebb színházi rendezője, miközben az Új Színház mára kevés nézőt vonz – ez a párhuzam Béres szerint önmagáért beszél.
Külön fejezetként értékelte a Vidnyánszky Attila vezette Nemzeti Színház problémáját. Hangsúlyozta: nem Vidnyánszky rendezői kvalitásait vitatja, akit régóta ismer, és akiben elismeri a tehetséget. A baj a hatalmi koncentrációval van: egyetlen ember kezébe futott össze a pénzelosztás, az igazgatói kinevezések, az állami díjak odaítélése, az oktatásügyi döntések és a pályázati rendszer irányítása. „Színházi mindenhatóként bukott meg szakmailag” – fogalmazott Béres –, miközben rendezőként továbbra is megvan a helye a szakmában. A Nemzeti Színházban ráadásul az is jelzésértékű, hogy alig-alig kap felkérést rajta kívül más magyar rendező.
Béres nem tagadta, hogy a Miskolci Nemzeti Színház sem volt mentes a kompromisszumoktól. Mesélt egy konkrét esetről: Rusznyák Gábor Marat/Sade-rendezésébe a saját művészeti tanácsuk is beleszólt, bizonyos elemek elhagyását kérve a politikai kényelmetlenségtől tartva. Mégis azt vallja, hogy Miskolcon sikerült megőrizni a lényeget. Bizonyítékként hozta fel a Fekete szárú cseresznye című előadást, amely nyolc éve fut, és amelyet a Trianon centenáriumának évében, tudatosan választva mutattak be – ez az egyetlen darab a magyar repertoárban, amely ezt a traumát feldolgozza. Amikor pályázati lehetőség nyílt tévéjátékot készíteni belőle, a visszautasítás egyetlen mondata mindent megmondott: „nem indokolt a téma”.
A miskolci modell lényegét az öttagú művészeti tanács jelenti, amelyben Béresnek magának is csupán egy szavazata van. A döntések kollektíven, esztétikai, gazdasági és marketingszempontok mérlegelésével születnek. A Miskolci Nemzeti Színház az Európai Színházi Unió egyetlen magyarországi tagja, és büszkén maradt távol a Magyar Teátrumi Társaságtól, amelyet Béres szerint ideológiai alapon, valami ellen hoztak létre, és amelybe idővel szinte minden hazai intézményt beterelt a politikai nyomás.
A miskolci repertoár tudatosan tagolt: a nagy színház a szélesebb közönségnek szól, a kamaraszínház komolyabb, kísérletezőbb programmal, a Játékszín pedig a Pintér Béláéhoz mérhető bátorsággal. Ehhez opera és balett is társul – Béres szerint ez lenne egy nemzeti színház valódi feladata.
A beszélgetés egyik legfontosabb diagnózisa a szakmai kritika eltűnésére vonatkozott. Béres szerint ezt nem véletlenül szüntették meg: a szakmai lapok támogatásának nullára vágásával a kritikát mint visszajelzési mechanizmust számolták fel. A Revizor portál ugyan küzd a túlélésért, de a szerkesztőségi alapú, folyamatos szakmai reflexió lényegében megszűnt – holott a kritikus, ha jól csinálja a dolgát, lakmuszpapír: nemcsak a nézőnek szól, hanem az alkotóknak is.
Béres nem a régi rendszer foltozását szorgalmazza, hanem teljes újrakezdést. Egy egységes, nem politikai alapon szervezett színházi társaságot, egyetlen állami fenntartású színművészeti egyetemet – ahol nincs szükség arra, hogy Kossuth-díjjal pótolják az akadémiai végzettséget –, valamint egy teljesítmény- és értékalapú pályázati rendszert. Visszakérte a TAO-t és a kata-adózás lehetőségét a művészeknek, és határozottan ellenezte a „nemzeti”, „nemzetibb” és „nemzetstratégiai” színházi kategóriák értelmezhetetlen hármasát. Szemléletes számadatot hozott: a Miskolci Nemzeti Színháztól 80 kilométerre lévő, hasonló struktúrában működő, de kevesebb előadást tartó intézmény 1,7-szeres állami támogatást kap. A különbség okát politikai közelségben látja.
A névtelen kiosztások helyett román mintára gondol: az UNITER, a román színházi szövetség egyetlen, erős, szakmai alapon szervezett érdekképviseleti testület, amelynek fesztiválja presztízskategória – szemben a kettészakított, párhuzamos magyar struktúrákkal.
Arra a kényes kérdésre, hogy mi legyen azokkal, akik kiszolgálták a régi rendszert, Béres józan választ adott: fátylat rá – de a megmaradó pozíciók felülvizsgálata szakmai alapon kell történjen, nem politikai bosszúból. Vidnyánszky Attila esetében nem az a baj, hogy a Nemzeti Színházban más ízlést képviselt; az a baj, hogy minden döntési pont egyetlen kézben összpontosult. Ha ez változik, az nem politikai váltás, hanem szakmai szükségszerűség.
Aggodalmát fejezte ki, hogy a korábbi logika – „akkor majd mi jövünk” – megismétlődhet fordított előjellel. Ezért hangsúlyozta: most nem az a feladat, hogy a győztesek foglalják el a vesztes pozícióit, hanem hogy a szakma maga, különösen a fiatal alkotói generáció, felülről és pártérdektől függetlenül határozza meg, milyen legyen a magyar színházi élet.
„Nekünk most van a jelen” – zárta gondolatmenetét Béres Attila, Szőcs Géza egyik verssorát idézve: kihalni egyszer, vagy legfeljebb csak még egyszer lehet.
A teljes beszélgetés az alábbi videóban megtekinthető.
Adója 1%-a most a független helyi újságírás fennmaradását jelentheti. Támogassa kiadónkat, az Esélyegyenlőség és Fenntarthatóság Egyesületet, melynek adószáma 19315333-2-05.
