Ezt ők nem tudják.
Mindezt abból gondolom, hogy most is jönnek, kopogtatnak az ablakon, a párkányon, csiviteléssel- csiripeléssel jelzik: kérem a kajám!
Már vagy negyedszázada élvezettel, gyönyörködve a pici tollasokban etetem a lesoványodott, színes cinege hadat, a borzos, mindig harcos verebeket, az önző, maguk mellett senkit meg nem tűrő sármányokat és a békés, szemérmes galambokat.
Még tíz évvel ezelőtt is telt az egyre gyarapodó madárhad soha nem csökkenő éhségének a csillapítására. Jó volt látni, ahogy erősödnek és gömbölyödnek. Ilyenkor az ember nyugtázva a remélt, hőn áhított örömteli változást, arra gondolt: jól táplált kedvencei a kártevők pusztításával majd meghálálják a gondoskodást és bőséges termést adhat a kertünk a gyümölcsösünk.
Most is jönnek a tollas ismerősök, kopogtatnak, hangoskodnak és a terebélyes mogyoró bokron türelmetlenül követelik a jussukat. Kinyitom a pénztárcám. Mint már annyiszor az utóbbi időben, belémnyilall a szomorú tény: nem telik már tíz-tizenöt kiló makukára, néhány kiló dióbélre, vegyes madáreldelre, mert vagy az ő eledelüket veszem meg, vagy a sajátomat.
Minden drágult. Minden méregdrága. A szotyola ára már az ötszöröse annak, mint amennyibe pár évvel ezelőtt került, mint ahogyan a vacsorámé is – a nyugdíjam viszont csak pár százalékkal emelkedett.
Mi legyen?
Nekem is ennem kell, de a madársereget sem hagyhatom télvíz idején éhen pusztulni.
Rászántam magam és vettem öt kiló, kissé selejtes napraforgó (mondhatni hulladék) magot, összeszedtem a lehullott, sárba taposott diómaradványokat, aztán mindezt összekeverve – kissé szégyenkezve ugyan, de – az etetőbe szórtam az egyre erőszakosabban követelődző seregnek. Kölesre már nem jutott.
Méltatlankodó ismerőseim nem akarták tudomásul venni az új helyzetet: nincs!
Kifogytam. Vagy ők esznek, vagy én.
Nekik könnyű, mert csak pár hónapot kell átvészelniük, aztán szabadon garázdálkodhatnak a bőségtől roskadó természetben, de még a satnyuló kertem is ad nekik némi táplálékot. Én viszont a jövőben csak az egyre soványodó számlámon sopánkodhatok.
Rossz érzés fog el, mert a madaraim látva a kiürült etetőmet csalódottan tovaröppennek.
Mi lesz a kertemmel?
Mi lesz velem?
Szerző: Fónagy István
Fotó: Greendex.hu
