Mit bizonyít egy név az ügynökaktákban, és hogyan deríthető ki, hogy valaki valóban jelentett-e? A frissen nyilvánosságra hozott iratok apropóján Bertalan Péter történész-politológussal arról beszélgettünk, hogyan dolgozott az állambiztonság Miskolcon és Borsodban. Az interjú az ötvenes évek beszervezéseitől az 1956-os forradalmon és a megtorláson át az 1989-ben szerveződő ellenzék megfigyeléséig követi a politikai rendőrség munkáját, és megmutatja, milyen következtetéseket lehet levonni a töredékesen fennmaradt dokumentumokból.
– Miért foglalt el Borsod-Abaúj-Zemplén megye sajátos helyet a kommunista állambiztonság térképén?
– A választ mindenekelőtt a megye társadalmi és gazdasági szerkezetében kell keresnünk. Miskolc a szocialista iparosítás egyik kiemelt központja volt, Diósgyőr és Ózd üzemei, a bányavidékek és az ezek köré szerveződő munkásközösségek pedig országos jelentőségűek voltak. Az államhatalom számára a nehézipar nem egyszerűen termelési kérdést jelentett: politikai presztízs, a társadalom átalakításának ígérete és egyben ellenőrzendő közeg is kapcsolódott hozzá.
Ez magyarázza, miért figyeltek érzékenyen az üzemi hangulatra, a helyi kapcsolathálókra, az értelmiségi és egyházi közösségekre, valamint a korábbi többpárti politikai szereplőkre. Ugyanakkor fontos megkülönböztetni a kiemelt állambiztonsági érdeklődést a mindenkit érintő, állandó megfigyeléstől: az utóbbit nem támasztják alá a rendelkezésünkre álló adatok. Borsod története éppen azért tanulságos, mert itt jól látható, hogyan találkozott az iparpolitikai központi szerep a politikai kontroll igényével.
– Hogyan épült ki ez az ellenőrzés 1945 után, és milyen eszközökkel dolgozott a politikai rendőrség?
– A háború után a kommunista hatalomátvétel egyik kulcsintézménye a politikai rendőrség lett. A politikai rendészeti osztályokat az Államvédelmi Osztály, majd az Államvédelmi Hatóság követte; a szervezet 1953-ban ismét a Belügyminisztérium keretei közé került. A szervezeti változások mögött tartós szándék húzódott meg: a tényleges és feltételezett politikai ellenfelek azonosítása, elszigetelése, illetve a társadalmi kapcsolatok ellenőrzése.
A megfigyelésnek több szintje volt. A hivatásos állomány mellett hálózati személyek szolgáltattak információkat, de hivatalos vagy alkalmi kapcsolatoktól is érkezhettek adatok. A jelentések mellett levélellenőrzést, később telefonlehallgatást, nyilvántartásokat és operatív megfigyelést alkalmaztak; a kényszerítő eszközök közé a házkutatás és a letartóztatás is beletartozott. Az ötvenes évek nyíltabb erőszaka és a későbbi, rejtettebb módszerek között van különbség, de az információszerzés politikai funkciója folytonosságot mutat.
– Van olyan, 1956 előtti miskolci ügy, amely megmutatja, miként működött ez a hálózat a gyakorlatban?
– Igen. A hatósági iratokban „fehérpartizánokként” emlegetett miskolci kör története különösen szemléletes. Már az elnevezés is figyelmeztet: nem tekinthetjük az államvédelmi minősítést a megfigyelt személyek tényleges tevékenységéről szóló semleges leírásnak. A vizsgált ügyben a miskolci államvédelem hat beszervezést hajtott végre. Egyes hálózati személyek — például a „Várkonyi László” és „Soltész Géza” fedőnevet használók — az 1953–1954-es időszakban kapcsolatba kerültek a megfigyeltekkel, részt vettek összejöveteleiken és jelentéseket adtak.
Az államvédelem az egymásról mit sem tudó informátorok beszámolóit egymással is ellenőrizte. Ez már egy kifinomultabb, többszörösen biztosított megfigyelési logikát jelez. De az ellenpélda legalább ilyen fontos: Némethy Tibor elfogadott egy ügynöki megbízást, ténylegesen mégsem teljesítette; kizárták a hálózatból, majd 1952-ben családjával a Hortobágyra telepítették. Az ügy tehát egyszerre mutatja meg a rendszer nyomásgyakorlását és azt, miért nem azonos egy beszervezési adat a bizonyított, tartós együttműködéssel.
– Ehhez az előzményhez képest mitől vált különösen jelentőssé Miskolc és Borsod 1956-ban?
– A borsodi forradalom egyik legfontosabb sajátossága az egyetemisták és a szerveződő munkásság találkozása volt. A Miskolci Egyetemen diákparlament jött létre, a DIMÁVAG-ban munkástanács alakult, majd megyei munkástanács is működött. Ez nem csupán több párhuzamos helyi esemény: különböző társadalmi közegek váltak egy politikai változásokat követelő folyamat szereplőivé.
Az országos 1956-os történetben gyakran Budapest eseményei állnak előtérben. A miskolci és borsodi tapasztalat arra emlékeztet, hogy a forradalomnak erős vidéki szerveződési központjai is voltak, és az ipari munkásság nem csupán követője, hanem alakítója lehetett az eseményeknek. Az állambiztonság későbbi érdeklődését ezért sem lehet kizárólag egyéni életrajzokból megérteni: a hatalom azt is vizsgálta, milyen közösségek, üzemi és egyetemi kapcsolatok tették lehetővé az önálló politikai fellépést.
– Vagyis éppen ezek a munkás- és egyetemi kapcsolatok kerültek a megtorlás középpontjába?
– A forradalom leverése után a helyi forradalmi szervek és a munkástanácsok résztvevői valóban a hatósági vizsgálatok fontos célpontjai lettek. A hatalom számára az önszerveződés tapasztalata különösen érzékeny volt: azt bizonyította, hogy a munkások és az egyetemisták a hivatalos politikai intézményeken kívül is képesek képviseletet és cselekvési kereteket létrehozni. Ebből azonban nem következik, hogy minden résztvevővel szemben azonos módon jártak volna el; a konkrét életutakat és eljárásokat egyenként kell vizsgálni.
A megtorlás megyei nagyságrendje így is súlyos. Egy történeti összesítés szerint Borsod-Abaúj-Zemplén megyében 882 embert állítottak bíróság elé az 1956-ot követő megtorlás során, és közülük 17-et kivégeztek. Ezek a büntetőeljárásokra vonatkozó adatok; nem a beszervezettek vagy a megfigyeltek számát jelölik. A két dimenziót külön kell tartani, miközben megértjük, hogy ugyanannak a politikai megtorló rendszernek eltérő működési formáiról beszélünk.
– A bírósági ítéleteken túl milyen szerepe volt az állambiztonsági munkának a forradalom utóéletében?
– A megtorlás történetét nem lehet a perek lezárásánál befejezni. Az őrizetbe vételek és büntetőeljárások mellett folyt a személyek nyilvántartásba vétele, kapcsolatrendszerük feltérképezése és későbbi ellenőrzése is. Az állambiztonság számára az 1956-ban vállalt szerep vagy egy korábbi politikai kapcsolat hosszú ideig értelmezési keret maradhatott: azt vizsgálták, ki kivel tart kapcsolatot, visszatérhet-e a nyilvánosságba, részt vehet-e újabb közösségi szerveződésben.
Ez az egyik legfontosabb borsodi tanulság. A forradalom utáni állami fellépés nem csak látványos büntetésekben jelent meg. A kevésbé látható, éveken vagy évtizedeken át folytatott megfigyelés szintén része volt a politikai ellenőrzésnek. A források alapján azonban mindig külön kell bizonyítani, hogy egy adott személy ellen milyen konkrét operatív intézkedések történtek; a nyilvántartásba vétel önmagában nem egyenlő a folyamatos lehallgatással vagy állandó követéssel.
– Tud mondani olyan borsodi történetet, amelyben ez a hosszú távú kontroll személyes sorsokon keresztül is érzékelhető?
– A miskolci Virág-ügy erre különösen alkalmas. Virág Sándor és a kommunista pártegyesítést ellenző helyi szociáldemokraták ellen 1950-ben államellenes szervezkedés és kémkedés vádjával indult eljárás. A súlyos kényszer alatt megszerzett vallomások nyomán börtönbüntetéseket szabtak ki, az érintettek többsége 1955–1956-ban szabadult. Az 1957-es felülvizsgálatban maga a bíróság is elismerte a korábbi vallomások erőszakos megszerzését.
A történet itt azonban nem ér véget. Virágot 1956 után is figyelték; megfigyelésében a „Mátyás” fedőnevű hálózati személy is szerepet kapott, 1958-ban pedig postai küldeményeit ellenőrizték. Operatív nyilvántartásából csak 1976-ban törölték. Mindez világosan mutatja a politikai gyanú rendkívüli tartósságát. Egy ember lehetett egy korábbi koncepciós jellegű eljárás áldozata, miközben a későbbi hatóságok továbbra is ellenőrzendő személyként tekintettek rá. Az 1956-os fordulat tehát nem szakította meg automatikusan az ötvenes évekből örökölt megfigyelési logikákat.
– A Virág-ügyben egy egykori vádlott-társ végül az állambiztonság információforrásává vált. Mit mond ez a beszervezések természetéről?
– Az egyik korábbi vádlott-társat, Pusztai Lászlót 1957. május 2-án terhelő adatok alapján szervezték be; „Szepesi Sándor” fedőnéven egykori társairól is jelentett. Ebben a történetben különösen erősen jelenik meg a hatalmi kiszolgáltatottság: a korábban üldözött közegből az állambiztonság saját információs hálózatának szereplőjét tudta kialakítani. Ebből önmagában nem lehet az érintett teljes belső motivációjára következtetni, de a beszervezés körülményeit sem szabad elhallgatni.
Általában is többféle motiváció létezhetett. Voltak, akiket karrierérdek, anyagi vagy más előny, politikai azonosulás, személyes sérelem, esetleg mások iránti ellenszenv vezethetett; másokat zsarolás, függőség, félelem vagy hozzátartozóik védelmének szándéka szoríthatott együttműködésre. A felelős történeti értelmezésnek egyszerre kell számot vetnie a konkrét tettekkel és azzal a nyomáshelyzettel, amelyben ezek a tettek megszülettek.
– Hol húzódik a határ a beszervezett, az ügynök és a pusztán megfigyelt személy között?
– Ez a különbségtétel alapvető. A hivatásos állambiztonsági tiszt, a hálózati személy, a hivatalos vagy alkalmi kapcsolat és a megfigyelt ember eltérő szerepet töltött be. A hálózaton belül is változtak az elnevezések: az ügynök, az informátor, a titkos megbízott és a titkos munkatárs nem egyszerűen ugyanannak a szónak különböző változata. Ráadásul egy ember beszervezésének adminisztratív nyoma még nem bizonyítja, hogy rendszeresen, érdemi információkat szolgáltatott.
Éppen ezért nem elég egy név vagy fedőnév felbukkanása. Meg kell vizsgálni, létrejött-e a kapcsolat, milyen feltételekkel, vannak-e saját jelentések, milyen feladatokat kapott az illető, és milyen következményei voltak az együttműködésnek. Különösen fontos: akiről egy jelentés szól, az nem válik emiatt ügynökké. A megfigyelt és a jelentést adó személy összekeverése történetileg és erkölcsileg is súlyos tévedés.
– Ha az állambiztonság maga állította elő az iratok jelentős részét, hogyan lehet mégis hiteles történetet rekonstruálni belőlük?
– A kiindulópont a következetes forráskritika. A 6-os nyilvántartó karton, a beszervezési iratok és a munkadossziék más-más kérdésekre adnak választ. Egy karton a nyilvántartás tényét rögzítheti, a beszervezési dokumentumok a kapcsolat létrehozásának körülményeit mutathatják meg, a munkadossziéban pedig a tényleges jelentő tevékenység nyomai kereshetők. A három irattípus együttes vizsgálata sokkal erősebb alapot ad, mint bármelyik önmagában — feltéve, hogy egyáltalán fennmaradtak.
A jelentés ráadásul nem átlátszó ablak a valóságra. A tartótiszt irányíthatta és értékelhette az információt, a beszervezett pedig olykor jelentéktelen vagy félrevezető részleteket is közölhetett, akár saját maga vagy ismerősei védelmében. A kettejük közötti viszony folyamatosan változhatott: nem pusztán parancs és végrehajtás, hanem nyomásgyakorlás, alkalmazkodás és olykor kölcsönös manipuláció jellemezhette. A történész feladata az iratok keletkezési célját, ellentmondásait és hallgatásait is értelmezni, majd azokat helyi levéltári és más független adatokkal összevetni.
– A forradalom utáni évtizedekben hogyan alakult át a megfigyelés? Más lett az állambiztonság, mint az ötvenes években?
– Az 1956 után újjászervezett politikai rendőrség 1962-től a Belügyminisztérium III. Főcsoportfőnökségének keretében működött; a belső politikai elhárítás a III/III. feladata volt. A hetvenes–nyolcvanas években a nyílt erőszak helyett nagyobb súlyt kaptak a rejtett információgyűjtési és bomlasztási módszerek. A hatóság nem feltétlenül egy nyilvános eljárásban akarta megtörni a közösséget: olykor elégnek tartotta a bizalmatlanság felkeltését, a kapcsolatok gyengítését vagy a belső ellentétek szítását.
A korszak megfigyelt körei között megjelentek az alternatív fiatal közösségek, a másként gondolkodó értelmiségiek, a maoista csoportok, a Bulányi Györgyhöz kapcsolódó vallási közösségek és a katonai szolgálat megtagadásának különböző körei. Ezek általános célcsoportok voltak; azt, hogy Borsodban pontosan kiket, mikor és milyen intenzitással figyeltek, csak a helyi ügyek alapján állíthatjuk. A folytonosság mégis világos: az önálló társadalmi szerveződés a hatalom szemében továbbra is állambiztonsági problémává válhatott.
– Ezt a folytonosságot 1989, a rendszerváltozás küszöbe is igazolja?
– Igen, és éppen a borsodi napi operatív jelentések adnak hozzá kézzelfogható példákat. 1989 elején a hatóság figyelemmel kísérte az újraéledő ellenzéki pártpolitikai szerveződést. A jelentésekben feltűnt Furmann Imre, a Magyar Demokrata Fórum helyi szervezője és Iván Géza, a Független Kisgazdapárt helyi vezetője. Január 3-án a sátoraljaújhelyi MDF-csoport tervezett megalakulásáról, január 18-án a mezőkövesdi, edelényi és leninvárosi aktivisták találkozóiról, valamint tokaji és kazincbarcikai kapcsolatokról is készült beszámoló.
A korszak dokumentumai a technikai ellenőrzésre is rávilágítanak. A „TA” telefonlehallgatást, a „K/3” postai küldemények ellenőrzését jelöli; egy március 6-i jelentés például Furmann Imréhez érkezett levél tartalmát ismertette. Ez nem azt jelenti, hogy a megfigyelt ellenzéki szereplők ügynökök lettek volna, hanem éppen ellenkezőleg: azt bizonyítja, hogy a politikai pluralizmus kibontakozását még 1989-ben is információszerzéssel követte az állambiztonság.
– Mennyire teljes a borsodi iratanyag? Megrajzolható belőle egy megbízható megyei ügynökhálózat?
– A fennmaradt állambiztonsági dokumentáció töredékes, ezért egy teljes, minden szereplőt és kapcsolatot megmutató borsodi „ügynöklista” összeállítása nem volna felelős vállalkozás. Vannak ügyek, amelyeknél többféle nyilvántartás és jelentés együtt maradt fenn; máshol csak töredékekből dolgozhatunk. A hiány nem bizonyít sem ártatlanságot, sem bűnösséget, az ellentmondásokat pedig nem lehet egyetlen kényelmes magyarázattal feloldani.
A helyi kutatás különös értéke, hogy az állambiztonsági iratokat a megyei levéltár társadalom-, intézmény- és politikatörténeti anyagával együtt olvashatjuk. Így nem elszigetelt neveket kapunk, hanem értelmezhető élethelyzeteket: egy üzemi munkástanács működését, egy egyetemi kapcsolat szerepét vagy egy családra nehezedő beszervezési nyomást. Ez az út lassabb, de lényegesen pontosabb, mint az irattöredékekből készített szenzációs névsor.
– Mit kellene mindebből megértenie a mai nyilvánosságnak — különösen az 1956-os borsodi eseményekről és a megtorlásról?
– Mindenekelőtt azt, hogy az állambiztonság története nem azonos az ügynöknevek történetével. Borsodban a nehézipari társadalom, a miskolci egyetemisták és a munkástanácsok 1956-os szerepe, az ezt követő súlyos megtorlás, majd az ellenőrzés évtizedes továbbélése egymással összefüggő folyamat. Ha ezt a láncolatot nem látjuk, a beszervezett személyekről és a megfigyeltekről is könnyen hamis ítéleteket alkotunk.
A történészi munka ezért közfeladat is. Nem elég dokumentumokat nyilvánosságra hozni: meg kell magyarázni, ki és miért hozta létre őket, milyen hatalmi nyelven íródtak, mi bizonyítható belőlük, és mi nem. A családtagok személyes adatait és az érintettek méltóságát is figyelembe kell venni. 1956 borsodi történetének tétje végső soron nem pusztán a megtorlás számbavétele, hanem annak megértése, hogyan vált a társadalmi önszerveződés a diktatúra szemében fenyegetéssé — és miként őrizte meg ezt a fenyegetésképet a politikai rendőrség még évtizedekkel később is.
Fotó: Bertalan Péter, Miskolci Egyetem, MTI
Ha szeretne tájékozott és jól értesült lenni, de messzire elkerülné a propagandát, iratkozzon fel hírlevelünkre! Amennyiben szívesen lenne a támogatónk, kattintson ide és csatlakozzon adománygyűjtésünkhöz!
