Áll a gyár: augusztus 3-án leállította a termelést az Ózdi Acélművek, egy héttel korábban a tervezettnél, mert az energiaválság miatt előrehozták a nyári nagyjavítást. Az üzem augusztus 22-én indul újra – írta meg riportjában a 444, amely még a leállás előtt, júliusban járt a gyárban.
Az ország jelenleg egyetlen működő acélgyáráról van szó. A napi munka lényege az acélolvasztás: három grafitelektróda centiméterenként hatol be a 60 tonna acélhulladékkal megtöltött kemencébe, és nagyjából egy óra alatt 1650 fok környékére hevíti az anyagot. A kemencét ezután megcsapolják, a folyékony acélt üstkemencében korrigálják, majd a folyamatos öntőműben bugává – 130×130 milliméteres négyzetszelvénnyé – dermesztik. Innen a hengerműbe kerül, ahol rendeléstől függően 8–40 milliméteres rudakká vagy 5,5–16 milliméteres huzallá hengerlik.
Az Ózdi Acélművek (ÓAM) 2000 óta termel ezen a telephelyen. A gyárat a német Max Aicher vállalatcsoport építtette fel, miután 1997-ben megvásárolta a megszűnt óriásvállalat jogutódját. Aicher egy Róma melletti acélgyárat bontatott le, és szállíttatott haza – egy hajóval és 280 kamionnal, két éven át, 27 ember munkájával. Az üzem a Borsod-Abaúj-Zemplén megyei kohászati hagyományt viszi tovább: az ózdi vasgyártás 1845-ben indult, a Rimamurány-Salgótarjáni Vasmű Rt. pedig 1900-ra az ország harmadik legnagyobb vállalata lett.
A rendszerváltás előtti Ózdi Kohászati Üzemek (ÓKÜ) a csúcsponton 12 ezer embert foglalkoztatott, négy nagyolvasztóval, kilenc martinkemencével és egy folyamatos acélöntőművel dolgozott. A gyár 1992-ben szűnt meg, miután nem élte túl a keleti piacok elvesztését. Ózd lakossága 46 ezerről 32 ezerre csökkent, sokan azóta is Miskolcra, Egerbe vagy Budapestre ingáznak.
A lap több egykori és jelenlegi dolgozóval is beszélt. Horváth Lajos villamosmérnök 1964-ben kezdett az ÓKÜ-ben, és a nyolcvanas években már érzékelte a bajt: elsőként a fölösleges létszámot, köztük a melegüzemi dolgozóknak vizet hordó „szódahordókat” bocsátották el. Lajos arra is emlékszik, hogy az évtized végén elszaporodtak a gmk-k, vagyis gazdasági munkaközösségek: a gyáregység olyan munkákat adott ki nekik, amelyekre nem volt saját erőforrása, a dolgozók pedig – elvileg műszak után, valójában gyakran műszak közben is – ezeknek dolgoztak.
Dobosy László, a gyári múzeum egykori igazgatója szerint 1990 után magukkal a gyári dolgozókkal bontatták le az üzemet, a mérnökök közül pedig sokan Dunaújvárosba vagy Diósgyőrbe mentek. A múzeumot ő és egy kollégája tartotta életben a bezárás utáni három évben, végül az önkormányzat vette át egy forintért, azzal a feltétellel, hogy működteti tovább.
Kocsis Károly, az ÓKÜ egykori felsővezetője jelen volt, amikor Horn Gyula miniszterelnök és Max Aicher aláírta a privatizációs szerződést a gyár vagyonáról, és ő vezette azt a 27 fős csapatot is, amelyik a római gyárat hazahozta.
Az új acélmű vezetője, Bakos Csaba maga is túlélte az ÓKÜ utolsó éveit: 1990. április 3-án, fél órával azután, hogy leadta az éjszakai műszakot, hidrogénrobbanás történt az üstkemencénél, mert egy kilyukadt üstből kiesett argontégla nyomán a nem teljesen száraz kármentesítő gödörben hidrogén robbant. A balesetben 13 ember vesztette életét.
A mai ÓAM 600 embernek ad munkát, és mivel szakmunkásképzés a szakmában ma már nincs, saját maga képzi ki a kohászait. A jelentkezők csak akkor mehetnek állásinterjúra, ha éppen üzemel a kemence, hogy saját szemükkel lássák a munkát.
A dolgozók ma is az ÓKÜ-s beosztás szerint váltják egymást: négy délutáni műszak után egy szabadnap, négy nappali és két szabadnap, majd négy éjszakai műszak és megint egy szabadnap. A 2012-ben eltörölt melegüzemi korkedvezmény miatt Bakos Csaba 2028 decemberében, negyvenegy évvel azután mehet nyugdíjba, hogy először belépett az ÓKÜ kapuján.
Ha szeretne tájékozott és jól értesült lenni, de messzire elkerülné a propagandát, iratkozzon fel hírlevelünkre! Amennyiben szívesen lenne a támogatónk, kattintson ide és csatlakozzon adománygyűjtésünkhöz!
