Életének 83. évében, október 15-én elhunyt Benkő Imre Kossuth- és Balázs Béla-díjas fotográfus, a magyar dokumentarista fotográfia megkerülhetetlen alakja. A Magyar Művészeti Akadémia saját halottjának tekinti a fotóművészt, aki több mint hat évtizeden át alkotott itthon és a világ számos pontján, miközben sosem ítélkezett, inkább kérdezett, és részvéttel közelített azokhoz a kisvilágokhoz, amelyekbe olyan szívesen alámerült.
Benkő Imre 1943-ban született Budapesten, gyermekéveit egy bakonyi bányásztelepen töltötte. Húsz évesen kezdett fényképezni, huszonöt évesen már az Országos Ifjúsági Fotókiállítás fődíját nyerte el. Ezt követően az MTI-hez hívták gyakornoknak, ahol tizennyolc éven át dolgozott fotóriporterként. A hetvenes években koncerteken, munkásszállásokon, kultúrházakban és üzemekben fotózott, később pedig a színház, a pantomim és az artistaképzés világa ihlette.
Az 1986-os év azonban sorsdöntőnek bizonyult. Egy riport kedvéért utazott először Ózdra, és a fényszegény gyárcsarnokban találkozott az acélmunkásokkal. „A vasmunkások megdöbbent szoborarcát látva tudtam, hosszú távon visszajárok majd, fotójegyzeteket készítek sorsuk alakulásáról, a város életéről” – foglalta össze első benyomásait. Ez a pillanat indította el talán legjelentősebb projektjét: kilenc éven keresztül, 1987 és 1995 között dokumentálta az ózdi acélmű leépülését és végnapjait.
1987-ben jött a hír: háromszáz embert elbocsátanak az Ózdi Kohászati Üzemek durvahengerművéből. A szocialista nehézipar egykori jelképét az állam már nem tudta tovább finanszírozni. A gyár fényszegény csarnokában, a vasmunkások megdöbbent szoborarcát látva érezte: hosszú távon visszajár majd, fotójegyzeteket készít sorsuk alakulásáról. Benkő kilenc évig kísérte figyelemmel a kohászat leépülését, egy drámának volt részese, ahol emberek ezrei váltak munkanélkülivé.
A gyárban tizenháromezren dolgoztak, az elbocsátások évekig elhúzódtak. Az ember és környezetének bemutatásával a korszak vizuális lényegét, egy szubjektumon átszűrt életérzést akart közvetíteni. Amikor a kohókat, az olvasztókemencéket a maradék néhány száz munkás lebontotta, úgy érezte: egy korszak lezárult. 1996-ban megjelent első fotóalbuma Acélváros. Ózd, 1987–1995 címmel. Később is rendszeresen visszajárt Ózdra. A városban egyre kevesebb lett a múltat idéző rozsdás vas, még a jelképes kéménysort is lebontották. Az acélmű és a kohók helyét visszavette a természet. A régi gyárra már csak a fotói emlékeztetnek.
Az Acélváros – Ózd 1987–1995 című albumával Benkő Imre újraélesztette a már-már eltűnőben lévő fotóesszé műfaját. A sorozat olyan rendkívüli volt, hogy 1992-ben elnyerte a W. Eugene Smith Memorial Fund New York-i ösztöndíját. A képek a szórt fényben, Benkő jellegzetes szürke árnyalataiban mutatták be azokat az embereket, akiknek élete a gyár sorsához kötődött. Ez volt a végidők fotósa: részvéttel közelített a kilátástalansághoz, derűt csempészett a reménytelen helyzetekbe is, és sosem ítélkezett.
Benkő Imre életművének fontos jellemzője volt a hosszú távú elkötelezettség témái iránt. Évtizedeken át fotózott ikerpárokat, 1993 óta dokumentálta a Sziget fesztivált, és Budapestről is készített egy háromévtizedes krónikát Szürke fények – Budapest 1970–1999 címmel. Különböző ösztöndíjak segítségével a világ számos országában dolgozott, Spanyolországtól Kínáig, Kubától Észak-Koreáig, mindig az emberekre és a társadalmi struktúrákra figyelve.
Munkásságát számtalan díjjal ismerték el. 1975-ben és 1978-ban aranyérmet nyert a World Press Photo pályázatán, 1991-ben Pulitzer-emlékdíjat kapott. Hazai díjai között ott található a Balázs Béla-díj, az Érdemes Művész díj, a Magyar Fotográfiai Nagydíj, a Prima Primissima díj és a Robert Capa Kortárs Fotográfiai Központ Fotóriporteri Életműdíja. Idén kapta meg a Kossuth-díjat „a magyar dokumentarista fotográfia meghatározó alakjaként az ember és környezete viszonyát elemző, sajátos hangvételű alkotásai elismeréseként”.
„A kamerám mögött töltöttem az életemet, és nagy öröm volt így elkészíteni a most már ismertté vált sorozataimat” – mondta a Punktnak adott interjújában. Kortársai szemérmes városépítőnek, néma dokumentumfilmesnek, csendes hosszútávfotósnak nevezték, akinek egész lénye a háttérben maradásról és a szívós csöndről szólt.
A teljes szakma méltatva búcsúzik a nagy Mestertől.
Mucsy Szilvia, fotográfus, a Budapest FotóFesztivál vezetője: „Szomorúan veszünk búcsút Benkő Imrétől, egy fantasztikus embertől és világklasszis fotográfustól. Kedves és közvetlen személyisége, szerénysége mögött hatalmas szakmai tudás és tapasztalat rejlett. Gyerekkorom óta ismertem őt, édesanyám kollégájaként az MTI-ben, később tanáromként az egyetemen. Hiánya pótolhatatlan, de ikonikus képei, fantasztikus életműve és őszinte személyisége mindig velünk maradnak.”
Kleb Attila, fotográfus: „Imrével egészen különleges a kapcsolatunk. Kezdve azzal, hogy a pályámat szó szerint az ő helyén kezdtem el az MTI kulturális rovatában, aminél nagyobb megtiszteltetést elképzelni sem tudtam, tudok. Sok-sok közös történet, közös élmény, emlék köt hozzá. Az ő világa nem pusztán fekete-fehér, hanem szürke, annak az összes árnyalatával. Mától már az angyalok között diskurál a szürke minden árnyalatáról.”
Ha szeretne tájékozott és jól értesült lenni, de messzire elkerülné a propagandát, iratkozzon fel hírlevelünkre! Amennyiben szívesen lenne a támogatónk, kattintson ide és csatlakozzon adománygyűjtésünkhöz!
Címlapi fotó: Benkő Imre: Kohóbontás (1994, Ózd)
