A helyiek gyorsan visszasírták Kádár Jánost, a múlt rendszerben ugyanis bár rengeteget dolgoztak, volt pénz. Most örüljenek a semminek. Büttös az egyik olyan borsodi falu, ahol papíron nincs munkanélküliség. A gyakorlatban azonban abszolút semmi nincs, pénz a legkevésbé. Ez a szomorú vidéki valóság megyénkben.
A Telex.hu beszámolója a jelenlegi vidéki valóságról. Borsod megyében járunk, a szlovák határhoz közel, a faluban, amelyben körülbelül 110-130 ember lakik (ebben nincs megegyezés köztük), azoknak is fele nyugdíjas. Már odafelé menet is úgy tűnik, ebbe a faluba csak elhanyagolt utak vezetnek. Se boltja, se kocsmája, de már legalább egy évtizede, a fűszerbolt feliratú épület elhagyatott, és bár a romos házak mögött magaslik a felújított templomtorony, papja sincs.
„Nincs itt semmi, csak azok, akik nyomorogni akarnak” – legyint lemondón egy helybeli. Pedig a hivatalos adatok szerint Büttös az egyik olyan település Magyarországon, ahol egyetlen munkanélküli sincs. Erre aztán gyorsan megtaláljuk a magyarázatot: a falut járva úton-útfélen közmunkásokba ütköznek.
A tököt cipelő Dányi Gyula szintén közmunkás volt, amíg pár évvel ezelőtt el nem ment nyugdíjba. Akkoriban szerinte vagy harmincan voltak. Szerette, amit kellett, szorgalmasan megcsinálta, nem hajtotta őket agyon senki. „Aki él és mozog, az itt közhasznún van” – summázza a büttösi helyzetet. Helyben úgy tudják, most úgy nagyjából húszan lehetnek.
„Sepregetnek az utcán, az semmi, az nem kenyérkeresés. Csikket szednek, abból fél kenyér sem lesz, csókolom.” A padon ülő Józsefnek láthatóan nincs túl jó véleménye a közmunkáról. Ő gépészmérnök volt, bár muszáj volt dolgozni, ha valaki nem akart közveszélyes munkakerülő lenni. De szeretett is, máskülönben nem húzott volna le harminc évet egy helyen, mondja. „Meg volt értelme. Ha megemelted a szádat, hogy valami kéne, ideadták. Most azt mondja a Viktor, hogy ilyen jó, meg olyan jó, de nincs biztosítva semmi. Most meg nézzük az eget, hogy honnan szedjünk elő pénzt. Akkor ez jó? Nem véletlenül mondogatták, el fog jönni, hogy Kádárt kikaparnánk még a körmünkkel is. De el is fog jönni. Mert dolgoztunk reggeltől estig, de volt pénz. Most örüljünk a semminek.”
Ekkor sétál el mögöttem egy harmadik férfi, kérdésemre félreérthetetlen kézmozdulattal mutatja meg, mit lehet a környéken dolgozni. „Mangesz”, mormolja közben, „lopni”. Józsefék gyorsan elkezdik csitítgatni, hogy újságírók előtt ilyet azért ne.
Ő is az ingyenebédért jön, amit éppen bent a hivatalban osztogatnak a rászorulóknak, aznap temesvári sertést és tésztás köretet. Negyvennégy ember kérte. „Nekem mindegy, hogy mi, csak az íze legyen jó” – mosolyog rám egyikük már a konyhán.
Ez is Borsod megye, ez is a vidék, csak ez az, amiről a kormányzati média sosem fog beszámolni, mert nem áll érdekükben.
Ha szeretne tájékozott és jól értesült lenni, de messzire elkerülné a propagandát, iratkozzon fel hírlevelünkre!
