A borsodi cigánytelepek ipari nyomora – Orsós János a rasszizmusról, az esélyegyenlőségről és az elkeseredettségről

Megosztás

A Magyar Kétfarkú Kutya Párt szervezésében izgalmas beszélgetés zajlott múlt pénteken Miskolcon. Orsós János a Dr. Ámbédkar Gimnázium alapítója mesélt nem mindennapi életútjáról, negatív és pozitív tapasztalatairól és a rasszizmusról.

Baranyában a 90-es években elindult egy olyan szakmai műhely, aminek az volt a célja, hogy a középiskolákban megtartsa a cigány fiatalokat. Ehhez a mozgalomhoz csatlakozott 1996-ban Orsós János. Akkor már egy olyan egyesületet vezetett, ami koordinálta a tanulókat, és abban segített nekik, hogy sikerre vigyék a gimnáziumi tanulmányaikat.

A köznyelvben elterjedt kifejezés az ehhez hasonló programokra a “felzárkóztatás” szó, viszont János ezt tudatosan kerüli.

“Utálom ezt a szót. Kihez zárkóztatunk fel? Középfokú oktatásban részesítjük őket. Ennyi. Ezektől az úgynevezett “szuperprogramoktól” azt vártam, hogy a cigányok lakta településekre is eljusson. Én voltam az egyik ember, aki járta a dél-dunántúli településeket és kereste a tehetséges cigány gyerekeket.”

Ő maga is innen, Hidasról származik, egy 16 viskós, 80 fős cigánytelepről. “A szépsége és romantikája mellett azért zúzós is volt” -meséli.

De hogy került Borsodba? Egy uniós program keretében kellett megvizsgálnia 13 települést, amik alkalmasak lehetnek hátrányos helyzetű tanulók oktatására. Egyébként volt már kötődése a megyéhez, hisz korábban másfél évet dolgozott Ózdon. A dunántúli modellt alkalmazták itt is. Ez azt jelentette, hogy a falusi gyerekek megkaptak mindenféle tanári segítséget, ámde napközben Pécs különböző iskoláiban kellett helytállniuk. Ezt módszert rendelte meg az Oktatási Minisztérium. Másfél évig lakott ebben a kollégiumban, és keresett a megyében tehetséges cigány gyerekeket.

Orsós János (fotó: Németh Dániel/Magyar Narancs)

– Ekkor jártam életemben először Sajókazán és láttam hatalmas cigánytelepet. Ahonnan én jövök, Dél-Dunántúlról, eleve harmadannyin élnek a cigányok, és maguk a telepek is kicsik. A tömeg, hogy mennyien vagyunk és az ipari nyomor rendkívül megrázó volt.

János elmondja, hogy náluk máshogy működnek a dolgok. Sokuknak jó kapcsolata van a földművesekkel, svábokkal. Van egy folyamatos együttműködés. Itt sosem láttam olyat, hogy egy magyar néni kertjében egy cigány kapáljon. Baranyában ez megszokott. Ott lehet más státuszunk. – Van Gandhi Gimnáziumunk vagy épp Kalányos Katalinunk, aki a Csorba Győző Megyei Könyvtár igazgatója volt hosszú ideig – mondta Orsós János és ezzel kapcsolatban saját tapasztalatait is megosztotta. Esélyegyenlőségi szakértőként dolgozott, amikor először találkozott az itteni rasszizmussal. Egy kis település intézményébe küldték ki ellenőrzést végezni.

-Jött egy bácsi és megkocogtatta nekem a táblát, hogy ma nincs ügyfélfogadás. Aztán rám csapta az ajtót, én meg az utolsó pillanatban odatettem a lábam. Közben a bácsi mindenféléket mondott rám. A hangzavarra egy miniszoknyás hölgy jött ki és közölte, hogy ma nincs segélyosztás. Mondtam, hogy nem azért jöttem. Én vagyok a maguk esélyegyenlőségi szakértője. Ezek után nekiálltunk fapofával az excel-tábláknak.

Sok hasonló történetet tudna még mesélni, de azt mondja nincs értelme a panaszkodásnak. Szerinte az oktatásban rejtőzik a kulcs. Közösen kell, hogy megéljék a kudarcokat és sikereket a cigány gyerekek és nem cigány társaik. “Ha nincsenek kollektív élmények, sosem fogunk tudni együtt élni.”

Kapcsolódó cikkek