A hazai környezetvédők teljesen kiakadtak, hogy miniszterelnökünk egyszerűen csak abszurditásnak nevezi a nemzetközileg meghatározott klímacélokat.
A miniszterelnök tavalyi stratégiájával vág neki az újabb uniós éghajlati vitának: felelőtlen és alaptalan gáncsoskodás, hátha valami pénz áll a házhoz.”Abszurditás” – egyetlen szó Orbán Viktor Magyar Nemzetben megjelent múlt heti esszéjéből, ami ismételten kivágta a biztosítékot a hazai környezetvédők és az ellenzék körében. A kormányfő átfogó helyzetértékelésében ismét komoly helyet kapott Brüsszel ekézése. Ennek keretében az éghajlati kérdéseket egy rövid, de velős félmondattal intézte el, amennyiben “abszurditásig emelt klímacélokkal” vádolta meg az Európai Bizottságot.
Kétségtelen: az uniós megállapodás eddig arról szólt, hogy a tagországok 2030-ra átlag 40 százalékkal kevesebb szén-dioxid-kibocsátást vállalnak saját 1990-es szintjükhöz képest. Magyarország ezt “büszkén” vállalta is. A kormánypropagandának ugyanakkor komoly fejtörést okozhatott, miként állítsa be ezt részünkről nehezen elérhetőnek. Üvegházgáz-kibocsátásunk mutatóiból egyértelműen kiderül, hogy a célértéket 2013-ban már megérintettük. Ez főképp az ipar rendszerváltás utáni összeomlására, illetve a 2005 és 2013 közötti, részben az akkori gazdasági válságnak betudható zuhanásra vezethető vissza. 2013 és 2017 között egyértelműen nőtt, majd 2018-tól beállt a szennyezés szintje. 2020 nyilvánvalóan jelentős javulást hoz, ami azonban ismét nem bármely kormányintézkedéseknek lesz köszönhető. Ellenkezőleg: az ok a tragikus vírusválság. Ráadásul csak a legnagyobb hazai szennyezőnek számító mátrai lignitblokkok leállítása több mint tíz százalékkal javítaná a mutatót, amivel minden egyéb intézkedés nélkül, bőven meglennénk. (A kormány némi zavarodottság után végül bevállalta, hogy legkésőbb 2030-ig más tüzelésre állítja át az áramtermelőt.
E zavar jegyében úgy került tavasszal állami tulajdonba az egység, hogy ismét súlyos tízmilliárdjainkkal lett gazdagabb a kormányfő felcsúti barátja, Mészáros Lőrinc cégcsoportja.) A 2030-as szám ugyanakkor csak egy köztes érték. A fő cél, hogy 2050-re az EU lényegében egyáltalán ne bocsásson ki üvegházhatású gázokat. Szakértők szerint csak így tartható a világszintű felmelegedés szintje másfél Celsius-fok alatt – nyilván, ha ehhez a Föld többi térsége is hozzájárul. Az Unió, ha nagy nehezen is, de tavaly elérte, hogy a tagállamok önmagukra nézve kötelezőnek tekintsék e 2050-es célt. A tervet a cseh és lengyel ellenálláshoz csatlakozva, a kormány- és államfőket tömörítő, végső és egyhangú döntésekre kötelezett Európai Tanács tavaly nyári ülésén Orbán Viktor is megvétózta. Érvei a nálunk jóval iparosodottabb csehekével és lengyelekével szemben inkább csak öncélú gáncsoskodásként hatottak. Tavaly decemberben végül – valamiféle atompárti magyarázattal – Orbán Viktor is rábólintott a közös tervre, amit a lengyelekre szabott különmegoldásokkal végül közösen elfogadottnak nyilvánítottak. A magyar kormányfő később némiképp dacosan bejelentette, hogy a magyar gazdaság klímabarát átállásához 2050-ig kereken 50 ezer milliárd forintra lesz szükségünk.
E számítás alapját, részleteit azóta sem Orbán Viktor, sem beosztottjai – így különösképpen az Innovációs és Technológiai Minisztérium (ITM) illetékesei – nem részletezték áttekinthetően. Az év elején megjelent Nemzeti Energiastratégia ugyan tartalmaz a köztes évekre kisebb értékeket, de arról, hogy ezt pontosan mire terveznék elkölteni, nem adtak fogódzót. Elszólásokból ugyanakkor felrémlik, hogy ebbe lényegében mindent beleszámoltak, úgy a vállalkozások vagy a háztartások saját erejű fejlesztéseit, mint a lehetséges uniós és más támogatásokat. Olybá tűnik, hogy ehhez közelítő összeget mindenképp elköltenénk. Vagy amiként egy konferencia végén egy kormányzati szakértő halkan megjegyezte, a 2050-es klímasemlegesség elutasítása többe kerülne. Kevéssé adott okot bizakodásra, hogy míg az energiastratégia belső tervezete viszonylag részletesen levezette, hogy a fő cél eléréséhez milyen ütemben kell átépíteni 30 éven belül szinte az összes hazai lakást, ez a végleges, nyilvános változatból már kimaradt. Azóta több lehetséges pénzügyi forrás is megjelent a láthatáron, hisz az EU minden, általa zöldnek tartott, illetve a szénerőművek leszerelését célzó beruházást szívesen támogat. Míg Magyarország, mondván, hogy a nukleáris áramtermelés nem szennyezi a levegőt – ami normál üzemre igaz is -, az atomerőműveket szintén zöldnek tekinti és így erre is igényelne uniós támogatást. Ám Brüsszel ezt a vélekedést nem osztja.
Így Orbánéknak be kell érniük azzal, hogy az Unió tűri a tagországok (meglehetős ritka) atomerőmű-beruházásait. Az Orbán-kabinet ugyanakkor nehezen enged: most közbeszerzés keretében arra várnak ötleteket, hogy az országnak ingyenesen járó úgynevezett szén-dioxid-kvótákat miként lehetne a Paks 2-es beruházásra költeni. Ezzel az a gond, hogy a kvótákból befolyó pénz jó része csak meghatározott, zöld célokra, így energiahatékonyság-növelésre vagy megújulókra költhető. Az ingyenes kvóták eladásából már százmilliárdos, lekötetlen forrás gyűlhetett fel az ITM-nél, amit a kormány évek óta inkább tartalékol, csak hogy azt esetleg az atomerőmű-beruházásra fordíthassa. (A Fidesz-propaganda egyébként derekasan állja a sarat. Szinte mindig találnak valamilyen fura, az ésszerűséggel szögesen szembehelyezkedő, saját politikai céljaiknak alárendelt érvet, “tényt” és “statisztikát”.)
További részleteket a Nepszava.hu cikkében olvashatnak.
