Ritkán adódik olyan történelmi helyzet, amikor egy ország médiarendszerének alapvető intézményeit szinte a nulláról lehet újragondolni. Polyák Gábor médiajogász szerint Magyarország most éppen ilyen ponthoz érkezett. A közmédia átalakítása azonban önmagában kevés: meg kell őrizni a független szerkesztőségeket, új finanszírozási modelleket kell kialakítani, és választ kell találni arra is, miként maradhat életképes az újságírás a globális platformok és a mesterséges intelligencia korszakában.
Polyák Gábor médiajogász egy szakmai beszélgetésben úgy írta le a magyar közmédia helyzetét, mintha egy rosszul megépített, menthetetlen ház állna egy egyébként értékes telken. Ezt a házat szerinte nem érdemes toldozni-foldozni: el kell bontani, majd az alapoktól kell újragondolni, hogy mit jelent a közszolgálatiság a 21. században.
A kérdés azért különösen fontos, mert a jelenlegi rendszer évente mintegy 160 milliárd forint közpénzből működik. Polyák álláspontja szerint ennek jelentős része nem valódi közszolgálati feladatokat finanszírozott, hanem politikai megrendeléseket szolgált ki. Egy esetleges politikai változás után ezért nem egyszerűen vezetőket kellene cserélni, hanem magát a közszolgálati gondolkodást kellene újrateremteni.
A médiajogász ugyanakkor vitatja azt az álláspontot, amely szerint 2026-ban már egyáltalán nincs szükség közmédiára. Új Péter és Bede Márton korábban arról beszéltek, hogy az internet és a kereskedelmi médiaszolgáltatások világában a közszolgálati média könnyen válhat drága, felesleges intézménnyé. Polyák szerint azonban éppen azoknak a tartalmaknak lenne szükségük stabil közfinanszírozásra, amelyeket a piac önmagában nem képes eltartani.
Ilyenek lehetnek például a magas színvonalú gyermekműsorok, a kortárs irodalom filmes adaptációi, a környezetvédelemmel, tudománnyal vagy fogyasztóvédelemmel foglalkozó műsorok, illetve olyan kulturális produkciók, amelyekből nem feltétlenül lesznek kereskedelmi sikerek, társadalmi értékük mégis jelentős.
Éppen ezért Polyák értelmetlennek tartja, amikor a közmédia hatalmas összegeket fordít olyan sportközvetítések jogaira, amelyeket a piac egyébként is finanszírozna. A Forma–1 vagy a kiemelt futballmérkőzések szerinte tipikusan olyan tartalmak, amelyekért a kereskedelmi televíziók is versenyeznének. A közpénzt inkább oda kellene irányítani, ahol valóban hiányzik a piaci finanszírozás.
A beszélgetésben több európai példa is előkerült. A BBC, az ARTE, illetve a német és osztrák közszolgálati intézmények azt mutatják, hogy a közpénzből működtetett média nem szükségszerűen jelent állami propagandát. A kulcskérdés az intézményi függetlenség, a kiszámítható finanszírozás és az, hogy a politikai szereplőknek milyen befolyásuk lehet a szerkesztőségi döntésekre.
Az új közmédia megteremtése azonban egy másik, első pillantásra meglepő veszélyt is hordoz. A magyar független szerkesztőségek jelentős része másfél évtizeden át szűkös forrásokból, politikai és gazdasági nyomás alatt próbált fennmaradni. Ha egyik napról a másikra létrejönne egy több tízmilliárd forintból működő, szakmailag vonzó közmédia, könnyen elszívhatná ezeknek a lapoknak, rádióknak és online szerkesztőségeknek a legjobb újságíróit.
Polyák és Mong Attila szerint ezért a médiapolitika egyik legfontosabb feladata éppen a független sajtó életképességének megőrzése lenne. Nem volna sok értelme úgy létrehozni egy jó közmédiát, hogy közben megszűnnek vagy jelentősen meggyengülnek azok a szerkesztőségek, amelyek az elmúlt években a független tájékoztatás jelentős részét biztosították.
Ennek egyik eszköze lehetne egy olyan sajtóalap, amelyből nem tulajdonosi vagy politikai alapon osztanának pénzt, hanem közérdekű újságírói teljesítményeket támogatnának. Ilyen lehetne a tényfeltáró újságírás, a szociográfia, a helyi nyilvánosság fenntartása vagy egy-egy fontos társadalmi ügy hosszabb távú feldolgozása.
A média gazdasági helyzetét közben nemcsak a politika, hanem a technológia is alapjaiban változtatja meg. A Meta és a Google az elmúlt évtizedben a hirdetési bevételek jelentős részét magához vonta, miközben az újságírói tartalmak előállításának költsége továbbra is a szerkesztőségeknél maradt.
A mesterséges intelligencia megjelenése újabb fenyegetést jelenthet. Ha egy kereső vagy egy MI-rendszer úgy foglal össze egy újságcikket, hogy az olvasónak már nem kell megnyitnia az eredeti oldalt, a szerkesztőség elveszíti az olvasót, vele együtt pedig a hirdetési bevételt vagy az előfizetés lehetőségét is. Polyák szerint ezt szabályozási eszközökkel is kezelni kellene, többek között olyan európai vagy ausztrál minták alapján, amelyek arra kötelezik a platformokat, hogy járuljanak hozzá az általuk felhasznált professzionális tartalom finanszírozásához.
Legalább ilyen fontos kérdés a politikusok és a sajtó kapcsolata. A közösségi média lehetővé tette, hogy egy politikus akár több százezer embert érjen el úgy, hogy közben egyetlen újságírói kérdésre sem kell válaszolnia. Ez nem kizárólag magyar jelenség: Emmanuel Macrontól Magyar Péterig egyre több politikai szereplő épít saját médiacsatornákat.
Csakhogy az újságírás demokratikus funkciója éppen az lenne, hogy ne csupán továbbítsa, amit a politikus közölni szeretne, hanem kérdezzen, ellenőrizzen, ellentmondásokat tárjon fel és számon kérjen.
A beszélgetés egyik legérzékenyebb része az újságírói szakma belső állapotáról szólt. Felmerült azoknak a médiamunkásoknak a kérdése is, akik korábban a NER médiarendszerében dolgoztak, később azonban kiléptek abból, és ismét független újságíróként próbálnak megjelenni.
Polyák szerint az újrakezdésnek lehet helye, de ehhez szükség lenne a múlt feldolgozására is. Egy hiteles szakmai visszatérés része lehet annak nyilvános kimondása, hogy valaki korábban milyen szerepet vállalt, mit tart ebből hibának, és miért változtatott.
A magyar újságíró-társadalom közben továbbra is rendkívül széttagolt. A szerkesztőségek sokszor egymás versenytársait látják a másikban még olyan helyzetekben is, amikor közös szakmai érdekük lenne az együttműködés. Márpedig a politikai nyomással, a technológiai óriásokkal vagy akár az új szabályozási környezettel szemben csak erősebb szakmai érdekképviselettel lehetne fellépni.
Hasonló dilemmák jelennek meg az új Médiatanács körül is. Polyák szerint önmagában nem jelent valódi garanciát a függetlenségre, ha a parlamenti pártok delegálják a testület tagjait. Fontos lenne, hogy szakmai és civil szervezeteknek is érdemi beleszólásuk legyen a kiválasztásba.
Mindez azért különösen jelentős, mert a médiahatóság vezetője ma már messze nem csupán televíziós frekvenciákról dönt. A távközlési piac, az online platformok és az uniós digitális szabályozás miatt olyan intézmény vezetőjéről van szó, akinek a Google-lel, a Metával és más globális szereplőkkel szemben is képviselnie kell Magyarország érdekeit.
A beszélgetésből végül egy jóval nagyobb kérdés rajzolódik ki annál, hogy mi legyen az MTVA-val egy politikai korszakváltás után. A tét valójában az, kialakítható-e Magyarországon olyan médiaökoszisztéma, amelyben egyszerre van helye egy erős, független közmédiának, életképes kereskedelmi szereplőknek, sokszínű független szerkesztőségeknek és helyi sajtónak.
A lehetőség ritka. De egy új médiarendszer attól még nem lesz demokratikus, hogy új emberek kerülnek a régi székekbe. Ehhez új szabályokra, átlátható finanszírozásra, szakmai önreflexióra és mindenekelőtt arra lenne szükség, hogy a közpénzből működő média végre ne a hatalom, hanem a nyilvánosság szolgálatát tekintse feladatának.
A beszélgetést itt tekinthetik meg:
Ha szeretne tájékozott és jól értesült lenni, de messzire elkerülné a propagandát, iratkozzon fel hírlevelünkre! Amennyiben szívesen lenne a támogatónk, kattintson ide és csatlakozzon adománygyűjtésünkhöz!
