Pontosan tizenkét éve hunyt el Rakaczki Bence, a DVTK saját nevelésű labdarúgója, akinek neve máig összeforrt a klubbal és a miskolci futballközösséggel. A mindössze húszéves sportoló elvesztése nemcsak a csapatot, barátokat, ismerősöket és a családot rázta meg, hanem a labdarúgáshoz köthető egész magyar közösséget.
Rakaczki Bence 1993. május 14-én született Miskolcon, és már egészen fiatalon a Diósgyőr kötelékébe került. Kapusként végigjárta az utánpótlás korosztályokat, tehetsége, munkabírása és alázata hamar kiemelte társai közül. A klubnál mindenki saját nevelésű játékosként tekintett rá, aki nemcsak szakmailag, hanem emberileg is példát mutatott.
A fiatal hálóőr 18 évesen mutatkozott be a DVTK felnőttcsapatában, és több mérkőzésen is lehetőséget kapott az élvonalban. Nyugodt fellépése, bátor védései és érett játéka alapján sokan komoly jövőt jósoltak neki, a szakmai stáb és a szurkolók egyaránt bíztak benne, hogy hosszú éveken át meghatározó alakja lehet a diósgyőri csapatnak. Pályafutását azonban súlyos betegség törte meg.
Rakaczki Bencénél 2012-ben leukémiát diagnosztizáltak, ami miatt hosszú küzdelem vette kezdetét. A klub, csapattársai és a szurkolók végig mellette álltak, több alkalommal is összefogással fejezték ki támogatásukat és reményüket a felépülésében. A fiatal sportoló mindvégig méltósággal viselte a megpróbáltatásokat.
A küzdelem végül tragikus véget ért. Rakaczki Bence 2014. január 16-án hunyt el Miskolcon, húszéves korában. Halála mély megrendülést váltott ki a sportvilágban, a Diósgyőri VTK saját halottjának tekintette, temetésén pedig családtagok, barátok, sporttársak és szurkolók százai vettek részt, hogy végső búcsút vegyenek tőle.
Emléke azóta is él a diósgyőri közösségben. A klub és a szurkolók rendszeresen megemlékeznek róla, neve a fiatalon megszakadt tehetség és a példamutató kitartás szimbólumává vált. Rakaczki Bence története nemcsak egy labdarúgó pályájáról szól, hanem arról is, milyen mély nyomot hagyhat egy ember rövid élete egy város és egy közösség emlékezetében.
A fiatal kapus tragikus halála után a Nemzeti Sport napilapban megjelent Sinkovics Gábor írása, egy nekrológ, melyet az alábbiakban változatlanul közlünk:
“Ne haragudj, Apu. Én nem így akartam. Tavasz van, hihetetlen, elképesztő januári tavasz. Az utcán mindenki kiskabátban, jókedvűen, a fiúk pedig már edzenek. Újjáéled a természet, új időszámítás kezdődik.
Apu, én nem ezt akartam. Harcoltam, küzdöttem, élni akartam. Hiszen Te tudod a legjobban. Ott álltál mindig a kórházi ágyamnál, néztél rám komoly arccal, szemedben mérhetetlen szomorúság bujkált, és néha én vigasztaltalak. Pedig féltem, Apu, sokszor nagyon is féltem, de sohasem mondtam ezt Neked. Egyetlenegyszer sem. Csak akkor sírtam, zokogtam, amikor nem volt ott senki. Nem akartam, hogy gyengének láss. Érted ezt, Apu? Elvégre mégiscsak futballista voltam, sportoló, a DVTK labdarúgója, a szerencse fia, és a Diósgyőr kapusa egyszerűen nem lehet gyáva – még csak az kellene! Akinek ilyen szurkolótábor előtt kell védenie, az igenis legyen erős, sőt legyen hős, ha az ellenfél csatára hozza felé a labdát vagy távolról bombázza a kaput, s akkor is, ha ott áll előtte az orvos és azt mondja neki: Fiatalember,reménykedjünk. Apu, én reménykedtem. Biz’ isten mondom. Nem voltam jól, olykor szenvedtem nagyon. Mindenem fájt, legszívesebben üvöltöttem volna, hogy gyerekfejjel miért kell itt lennem, bezárva egy kórházi szobába, amikor odakint dübörög, hömpölyög, morajlik az élet. Az élet. Érted, Apu? Nem beszéltem Neked erről, nem beszéltem az álmaimról sem. Mert éjszakánként mindig álmodtam, olyan voltam, mint egy filmrendező. Képek, történetek követték egymást, miközben én hánykolódtam, forgolódtam az ágyban, és nem hiszed el, de mindig meccs volt, és én álltam a Diósgyőr kapujában, s azt mondogattam magamban, olyan kapus leszek, mint a Veréb Gyuri bácsi. És álmomban kivédtem minden szabadrúgást, ziccert, sőt tizenegyest is. Büszke lettél volna rám, Apu. Persze tudom, így is az voltál. Jobban izgultál 2012. május 4-én Pécsen, mint én. Tajti Norbi helyére álltan be tizenkilenc perccel a találkozó vége előtt. Nyertünk kettő egyre, és én akkor ott azt mondtam: íme itt van a világ legboldogabb embere. És az is voltam! NB I-es futballista. Ott repült fölöttem az ifjúság édes madara, s én legszívesebben repültem volna vele, mert azt gondoltam, az élet simogat, az élet ajándékokat tartogat, az élet vigyáz rám. Tizennyolc évesen még senki sem gondol az elmúlásra. Még az sem, aki egyik pillanatról a másikra megbetegszik. Tudod, Apu, azzal vigasztaltam magam a legnehezebb pillanatokban is, hogy ha Dzurják Csöpi meggyógyult ugyanebből a betegségből, akkor nekem is sikerül. Persze, hogy sikerül hiszen én fiatal vagyok, erős, sportoló – és hát előttem az élet. Valahogy nincs rendben ez az egész, Apu. Mert a gyerek csak álmodozik, vágyakozik, terveket sző, szerelem után sóvárog, sikerekre éhezik. Nem akartam én világmegváltó lenni. Dehogy akartam. Szeretem Miskolcot, szeretem a várost, a csapatot, a futballt. És szerettem az életemet. És tudod , Apu, azt kívántam, hogy ez tartson jó sokáig, hogy én majd vetődök a kapuban a lapos lövésekre, lehúzom a beadásokat, kiöklözöm a bivalyerős lövéseket. Aztán hazamegyek jóleső fáradtsággal, felszabadultan, lelkemben az élet zamatával – és lesznek gyerekeim, neked unokáid, és egyszer majd leülünk. Te kissé öregesen, én telis-tele élménnyel, és egy pohár bor mellett átbeszélünk mindent. Ne haragudj rám, Apu, én nem így akartam. Harcoltam, de vesztettem.
És most már csak azt kérem Tőled, hogy menjél ki a meccsre, menjél ki a stadionba, mert én ott leszek mindig, és mondd büszkén, hogy a Te fiad, Rakaczki Bence a Diósgyőr kapusa.”
Fotók: Havran Gábor, kapus.eu
Ha szeretne tájékozott és jól értesült lenni, de messzire elkerülné a propagandát, iratkozzon fel hírlevelünkre! Amennyiben szívesen lenne a támogatónk, kattintson ide és csatlakozzon adománygyűjtésünkhöz!
