Ha már van olyan, hogy miskolci települési értéktár, akkor igazi miskolcikum lehetne Velok István írógépművész munkássága. Bizonyára még sokan emlékeznek a kedves bácsira, aki Robotron írógéppel készült rajzainak másolatait árulta néhány éve a Tescoban. Több mint öt éve már, hogy elhagyott minket, de művei és emléke velünk maradt. Velok Istvánra emlékezünk.
„Akarva akarni, akarattal alkotni!” – ez a jelmondat díszítette Velok István szobájának falát a miskolci szociális otthonban, tökéletesen összefoglalva azt a töretlen alkotói szellemet, amely egész életét jellemezte. A miskolci írógépművész egyedülálló technikájával és kitartásával bizonyította, hogy a művészi önkifejezésnek nincsenek határai.
Gyermekévek és a betegség
Velok István 1947. július 7-én született Miskolcon. Élete már csecsemőkorában drámai fordulatot vett – egyhónapos volt, amikor agyhártyagyulladást kapott. Szülei úgy mesélték, hogy a kórházi szoba, ahová koraszülöttként került, bombatalálat miatt ablak nélkül állt. Hiába bugyolálták vattába, megfázott, és az ebből következő agyhártyagyulladás maradandó agytörzsi sérülést okozott. Bár az orvosok azt javasolták szüleinek, hogy hagyják meghalni, édesapja nem adta fel – vitaminokat szerzett kisfiának, aki ugyan életben maradt, de egész életére mozgáskorlátozottá vált.
Ötéves koráig gyakorlatilag mozdulatlanságra volt ítélve. Bár értelme nem károsodott, mozgása sosem vált koordinálttá – kezeit, lábait nem tudta megfelelően irányítani, beszéde nehezen érthetővé vált. Nyolcéves korától különböző intézetekben élt, ahol iskolába járhatott. Kiváló tanuló volt – az általános iskolát jeles eredménnyel végezte el, kitűnően sakkozott, és műszaki érzéke is korán megmutatkozott. Társai gyakran kérték segítségét elromlott rádiókészülékek és órák megjavításához.
Budapesten részesült gyógytornás és beszédterápiás kezelésben, amely hozott ugyan némi javulást az állapotában. A kórházi személyzet azonban hamar felfigyelt nem csupán kiemelkedő intelligenciájára, de különleges művészi tehetségére is. Sajátos technikát fejlesztett ki: a padlóra terített papírra rajzolt, félig béna kezével meglazítva tartva a vastag, puha ceruzákat. Elsősorban állatábrázolásokban – különösen lovakban – és portrérajzokban jeleskedett. Az ápolók, akik nagy szeretettel vették körül, támogatták művészi kibontakozását: rajzeszközökkel, színes ceruzákkal és papírral látták el, folyamatosan bátorítva alkotói tevékenységét.
Már gyermekkorában verseket írt, így próbálta megfogalmazni azokat az érzéseket, amelyeket betegsége miatt megélt. Eleinte édesanyjának diktálta a költeményeket, később, mikor a szeretetotthonban élt, a járókelőknek osztogatta írásait. Az önkifejezés mindig rendkívül fontos volt számára.
Az írógépművészet születése
Tizenéves korában került a Borsod megyei Nagybarcára, a speciális Heine-Medin intézménybe, amely paralízises betegek gondozására szakosodott. Itt kezdődött el az írógépes rajzolás története életében. Az intézetben egy agykárosult kisfiú, Jánoska folyamatosan arra kérte, hogy rajzoljon neki valamit. Amikor István azt felelte, hogy nem tud, a kisfiú makacsul ragaszkodott hozzá, hogy ha írni tud az írógépen, akkor rajzolni is képes. Ez a gyermeki hit vezetett el végül egy teljesen új művészeti technika megszületéséhez.
Velok István fokozatosan fejlesztette ki egyedi módszerét. Először vonalakat húzott a nagy és kis I betűvel, majd rájött, hogy az m, s és n betűket különböző erősséggel leütve változatos tónusokat tud létrehozni. Minden képet előrajzolás nélkül alkotott meg, fejben látta előre a végeredményt. Egy-egy alkotás elkészítése rendkívül időigényes folyamat volt – sokszor hetekig, hónapokig dolgozott egy képen, millió billentyűleütéssel formálva meg a részleteket.
Amikor egy új képbe kezdett, először elképzelte a teljes kompozíciót. A papírt – később vásznat – az írógép hengerére illesztette, majd aprólékos munkával, betűről betűre építette fel a képet. Az árnyékolásokat a betűk különböző erősségű leütésével érte el, a vonalak sűrűségével és ritkaságával teremtve meg a fény-árnyék hatásokat. „Szeretnék minél tökéletesebbet alkotni” – mondta egyszer, miközben a vászonra való áttérést tervezte, mert „az nem sárgul be, és sokkal tartósabb.” A munka rendkívül időigényes volt – egy-egy összetettebb alkotás (például a diósgyőri várat ábrázoló képe) akár fél évig is készülhetett.
Küzdelmek és művészi kezdetek az 1970-es években
Az 1950-es évek végén a Népszabadság Pisti elindul címmel közölt róla riportot mint afféle csodagyerekről. Aztán a 70-es évektől kezdte rendszeresen megkeresni az újságokat leveleivel, amelyekből kirajzolódik egy folyamatosan alkotni, fejlődni vágyó fiatalember képe. 1972-ben, 25 évesen ezt írta a Képes Újságnak:
„Csökkent mozgásképességű, huszonöt éves ember vagyok. Szeretem a tudományt, a művészetet és a rádiótechnikát. Sajnos pénzem nincs arra, hogy amatőrként rádiót készítsek, ezért kérem azokat a kedves olvasókat, akiknek felesleges táska-, vagy zsebrádiójuk van, küldjék el címemre, örömmel veszem.”
Öt évvel később újabb levelet küldött a lapba: „Kedvelem a művészetet és a barkácsolást, de főként az óraszerelést, amihez sajnos nincs alkatrészem. Ezért szeretném megkérni azokat a kedves olvasókat, akiknek van rossz, használhatatlan karórájuk, küldjék el címemre, nagyon nagy örömet szereznének vele.”
Az Ózdi Vasas újságírója, Tóth Ilona 1970-ben ebben az időszakban látogatta meg a nagybarcai intézetben. A cikkből egy lelkes, alkotó fiatalember képe rajzolódik ki: „Először kipontozom, x-szel összekötöm. Az árnyékolás s és j betűvel lesz, a szeme pont és a betű” – magyarázta lelkesen készülő József Attila-portréjának terveit. Amikor a riporter a kívánságairól kérdezte, jellemző módon nem személyes kényelmet kért: „Egy hatszínű szalag, és két könyv. Címük: Mindenütt tranzisztor és Tranzisztoros táskarádiók kapcsolási rajza. Meg kis tranzisztorok! Azok a gyerekek, akiknek a kezük ép, majd segítenek. Úgy szoktuk, hogy én mondom, mit hova kössenek, forrasszanak…”
A kibontakozás évei
Első nyilvános bemutatkozása műveivel a hejőcsabai Gárdonyi Géza Művelődési Házban történt. Az 1981-es országos rajzpályázaton elért első helyezés pedig fordulópontot jelentett művészi pályáján. A következő években egyre több kiállítása nyílt, először Miskolcon, majd az ország más városaiban is. 1992-ben egy saját találmányhoz kért segítséget az Észak-Magyarország hasábjain – egy motorizált rokkantkocsit tervezett, amellyel sorstársain akart segíteni.
Bár ő maga is folyamatos segítségre szorult a mindennapi életben – önállóan étkezni sem tudott –, Velok István aktív életet élt. Újságot árult, sakkversenyeket nyert, műszaki berendezéseket tervezett, sőt, saját tolószékének fejlesztésében is részt vett. Emellett mindig kereste a módját, hogyan segíthetne másoknak. Az otthon fiatalabb lakóit rendszeresen tanította matematikára és történelemre. Az egyik fiatal tanítványa, a tizenegy éves Lantos Sanyi rendszeresen járt hozzá korrepetálásra. Cserébe a fiú futballélményeiről, kirándulásairól mesélt, így hozva el a külvilág színes történeteit István szobájába. Műszaki érzékét is mások szolgálatába állította – társai gyakran fordultak hozzá elromlott rádiók, órák javításával. Saját tolószékének fejlesztésében szerzett tapasztalatait megosztotta sorstársaival, hogy megkönnyítse mozgásukat.
A 90-es években ismerkedett meg hűséges társával, Pajti kutyával, aki kóbor ebként csapódott hozzá. „Megvédett egyszer a huligánoktól, akik el akarták lopni a pénzem” – mesélte István. „Egy pitbullal is szembeszállt értem. Majdnem belehalt a sérüléseibe.” Pajti kutya 2004-ben hivatalos elismerést kapott hűségéért: elnyerte az Év kutyája címet.
1999-ben drámai esemény történt: ellopták félig kész Eiffel-torony rajzát az írógépéből. Ez annyira megviselte, hogy éhségsztrájkba kezdett, hogy felhívja a figyelmet: nyugodtabb, biztonságosabb körülményekre lenne szüksége az alkotáshoz. Az otthon igazgatója, Fodor Ottó minden tőle telhetőt megtett az ügy rendezéséért.
Az ezredforduló után: új sikerek és elismerések
A 2000-es évek elején jelentős elismerést hozott számára a Miskolci Egyetem új főbejáratáról készült kép. Dr. Besenyei Lajos rektorral való véletlen találkozása a Tesco áruházban művészi pályájának egyik fontos fordulópontja lett. A kép olyan jól sikerült, hogy nemcsak az egyetemi aula falára került ki bekeretezve, hanem kicsinyített változata az intézmény különböző kiadványain, hivatalos iratain és az egyetem által adományozott kitüntetéseken, okleveleken is megjelent.
A művész munkásságát a szakma is elismerte. Különösen érdekes találkozás volt, amikor az RTL Klub Fókusz című műsorának 1999-es adása után kapcsolatba került Tasi Ilonával, egy másik írógépes művésszel. Tasi, aki harminc éve készített betűkből képeket, felkereste Velok Istvánt Miskolcon. A találkozáskor mindketten bemutatták technikájukat – bár mindketten írógéppel alkottak, módszereik és stílusuk teljesen különbözött.
Velok István munkamódszere egyedi volt: „Látja az árnyékolásokat, fényviszonyokat a lerajzolandó képen és érzi, hogy egy-egy részlet hol kezdődik és végződik majd a papíron” – írta róla egy szakmai beszámoló.
Ebben az időszakban művészetét egyre inkább mások segítésének szolgálatába állította. A fogyatékos gyerekek fővárosi otthonából gyakran kértek tőle tanácsot és véleményt az írógépes rajzolással kapcsolatban, amit mindig örömmel adott meg. Tudását szívesen osztotta meg másokkal, különösen a fiatal, mozgáskorlátozott alkotókkal. Amikor egy-egy új technikát kifejlesztett, azonnal továbbadta sorstársainak.
2005-ben pedig egy különleges alkotás született: II. János Pál pápa portréja. A képet a pápa halála után kezdte rajzolni, hogy bánatát és sajnálatát kifejezze. A portréhoz jóformán csak n és m betűket használt. Az m jól takart, könnyen lehetett vele árnyékolni, ami az arcképeknél talán a legnehezebb feladat, az n betűt pedig kompakt méretei miatt kedvelte.
Anyagi helyzete mindvégig szerény maradt. Rokkantnyugdíjából az otthon bentlakásának költségeit levonva alig ötezer forintja maradt, ehhez kapott még tizennégyezer forint állami pótlékot. Az írógépszalagokat saját költségén kellett beszereznie, ami jelentős kiadást jelentett számára. Egy alkalommal, amikor egy jótevő 250 ezer forintot ajánlott fel neki, visszautasította a pénzt, és helyette egy számítógépet kért nyomtatóval, hogy fejleszthesse művészetét. A digitális technikával régi, meggyötört fotókat varázsolt újjá.
A miskolci Tesco áruházban számára biztosított üresen álló üzlethelyiségében pedig végre berendezhette alkotói műhelyét, ahol képeinek fénymásolatait 500 forintos egységáron árulta. Itt nemcsak dolgozott, de találkozott az érdeklődőkkel is, akik megcsodálhatták különleges technikáját. Bár műkereskedők gyakran próbálták megvásárolni eredeti munkáit – az Országházat ábrázoló képéért például több millió forintot kínáltak –, ő ragaszkodott műveihez. Csak ajándékként volt hajlandó megválni tőlük, életművét egyben kívánta tartani.
Velok István munkái között megtalálhatók történelmi alakok portréi (Lenin, Rákóczi Ferenc), művészek arcképei (Radnóti Miklós, Ady Endre, II. János Pál pápa), épületek (kassai Szent Erzsébet-dóm, Halászbástya, diósgyőri vár, miskolci deszkatemplom), valamint tájképek és csendéletek. Művészi alázatára jellemző volt, ahogy saját munkáiról vélekedett: „Csodálkozom, hogy mindezt én készítettem el. Hogyan tudtam megcsinálni? Nagy erőfeszítésbe telt. Néha még önmagamat is meglepem” – mondta egy interjúban 1999-ben.
Küzdelmek és töretlen életerő
A művészi sikerek mögött egy rendkívüli akaraterővel megáldott ember mindennapos küzdelmei húzódtak meg. Velok István napjai a legalapvetőbb tevékenységekben is segítségre szorult – egyedül még egy pohár kávét sem tudott meginni, étkezni és öltözködni is csak segítséggel tudott. De sosem adta fel, sőt, igyekezett minél aktívabb életet élni. Még nehéz anyagi helyzete sem törte meg – amikor az írógépszalagra sem nagyon tellett, műszerolajjal itatta át a régit, hogy tovább használhassa.
„Nappal újságot árulok, este rajzolok. Legalább elfoglalom magam valamivel” – mondta egy interjúban. Később elektromos tolószékével rendszeresen járta Miskolc utcáit, kapcsolatot teremtve az emberekkel. Amikor műszaki problémái voltak a székkel, akkor sem csüggedt el – saját tervei alapján többször is módosították, fejlesztették a szerkezetet.
Az alkotás számára nem egyszerűen hobbi vagy önkifejezés volt, hanem az élet értelme. Ahogy egyik korai méltatója írta róla: „Velok Istvánnál az alkotás nemcsak ellenállhatatlan belső kényszer, nemcsak bensőből vezényelt önkifejezés, féltés, melegség, hanem kín és emberfeletti önfegyelem. Hogy végre eljussanak az ujjai a betűkig, több tízezer billentyű leütéséig. Amíg csak kész nincs a Mű.”
Az ápolók és gondozók visszaemlékezései szerint mindig derűs maradt, sosem panaszkodott. Édesanyjához különösen erős kötelék fűzte – amikor idős korában az anyja is ágyhoz kötötté vált, nagy fájdalmat jelentett számára, hogy két évig nem tudta meglátogatni.
Az utolsó évtized
A 2010-es években egyre több kiállítása nyílt, többek közt:
- 2011-ben Encsen, a Városi Művelődési Központban
- 2012-ben Vizsolyban, az Öregnyomdász vendéglő Biblia-nyomtató műhelyében
- 2014-ben a sajószentpéteri görögkatolikus templomban
- 2016-ban Miskolcon, a József Attila Könyvtárban
- 2018-ban a berentei művelődési házban
Nagy fájdalma volt, hogy soha nem tudott részt venni saját vidéki kiállításainak megnyitóján. „Nehéz mozdulnom, mert bár jól érzem magam az Őszi Napsugár Szociális Otthon lakójaként, igazán szabad soha nem lehetek” – mondta. Különösen sajnálta, hogy nem láthatta a Művészetek Völgyében rendezett tárlatát Vigándpetenden.
Munkássága ebben az időszakban nemzetközi figyelmet is kapott – olasz és francia műkereskedők is érdeklődtek alkotásai iránt. Felmerült a lehetősége annak is, hogy művei eljutnak New Yorkba.
Velok István 2019. december 18-án, 72 éves korában hunyt el. Veres Pál, Miskolc akkoripolgármestere így búcsúzott tőle: „Miskolc szegényebb lett egy ikonikus alakkal.” A Lépj Tovább Abaújban! Alapítvány tervei közt szerepelt, hogy bronzszobrot állítanának emlékére a Szinvapark környékén, ehhez azonban társadalmi összefogásra lenne szükség. Szlobodnik László, az alapítvány kuratóriumi elnöke igyekszik ápolni emlékét – de életében is segítette az idős embert és művészt –, az irogepmuvesz.hu oldalt is ő készítette el, ahol az utókor is megismerheti az alkotót és munkáit.
Velok öröksége nem csupán művészeti értéket képvisel – életműve az emberi akarat és kreativitás diadalát példázza a legnagyobb nehézségek felett is. Ahogy egy 2006-os portréban írták róla: „Nincs kétely benne, tudja, hogy jó az, amit csinál. Az egész lénye ragyog… milyen csoda is az, amikor a lélek győzelmet arat a test felett. Valószínűleg ez lehet az egyik legnagyobb földi győzelem.”
A cikkhez nagy segítséget nyújtottak az Arcanum Digitális Tudománytárban található régi újságcikkek. Az irogepmuvesz.hu oldalon további fotók, cikkek találhatók Velok Istvánról, valamint műveiről.
Ha szeretne tájékozott és jól értesült lenni, de messzire elkerülné a propagandát, iratkozzon fel hírlevelünkre! Amennyiben szívesen lenne a támogatónk, kattintson ide és csatlakozzon adománygyűjtésünkhöz!
