Ilyen volt Ferenc József császár elfelejtett miskolci látogatása 1857-ben: Pompa és tragédia a Bach-korszak árnyékában.
“Történelmi napok ezek” – írta lelkesen a Borsod című lap 1881-ben, Ferenc József második miskolci látogatása alkalmával. Ám az uralkodó első, 1857-es miskolci látogatása, bár nem kevésbé volt jelentős, mára szinte teljesen feledésbe merült. Ez a látogatás, amely tragédiával és pompával egyaránt szolgált, különösen érdekes képet fest a Bach-korszak Magyarországának mindennapjairól.
Az 1857-es magyarországi körút eredetileg kettős célt szolgált: Ferenc József egyrészt be kívánta mutatni az országnak ifjú feleségét, Erzsébetet (Sissit) és két kislányukat, Zsófiát és Gizellát, másrészt személyesen akarta felmérni az ország hangulatát. A császári család május 4-én érkezett az Adler nevű gőzhajóval Pest-Budára, annak ellenére, hogy Ferenc József anyja, Zsófia főhercegnő ellenezte a gyermekek utazását.
A körút biztatóan indult: május 9-én Ferenc József általános amnesztiát hirdetett, amit később kiterjesztettek az emigránsokra és a hadbíróság által elítéltekre is. Az országjárás május 23-án vette kezdetét Jászberény meglátogatásával, ám hamarosan tragikus fordulatot vett. Először Gizella, majd Zsófia főhercegnő betegedett meg, és május 29-én a kis Zsófia elhunyt. A gyászoló császári pár június elsején visszatért Bécsbe.
Ferenc József augusztus 8-án egyedül tért vissza, hogy befejezze a félbeszakadt körutat. Az út azonban mindkét fél számára csalódást jelentett. A lakosság számára nyilvánvalóvá vált, hogy a látogatás egyik célja az abszolutista rendszer szentesítése, ráadásul a népszerű Erzsébet sem volt már jelen. Az uralkodó pedig – saját bevallása szerint – nagyon unalmas útnak nézett elébe, amit augusztus 22-i levelében így fogalmazott meg: “A mi szegény kicsikénk igazi angyal volt s már oly fejlett, hogy nekünk igazi örömet tudott szerezni. Most már az ég angyala lett és imádkozni fog értünk. […] Holnap ismét Magyarországba utazom, hogy egy nagyon unalmas utat tegyek meg.”
Miskolc városa sem fogadta őszinte lelkesedéssel a látogatás hírét. Az abszolutizmus időszaka súlyosan érintette a várost, amit jól tükröz Pfliegler J. Ferenc, a Miskolci Kereskedelmi és Iparkamara alapítójának naplóbejegyzése: “A polgárság lehangoltsága egyre növekedett, mikor látták az abszolutizmus tervszerű, komoly berendezkedését. […] Mindenki panaszkodott, de csak súgva.”
Ennek ellenére augusztus 27-én megjelent Schlechtig Károly polgármester hivatalos felhívása a város felkészítésére. A házakat ki kellett meszelni, a kapukat lefesteni, az ablakokba négyféle zászlót kitűzni: sárga-fekete császárit, vörös-fehér-zöld nemzetit, vörös-fehér birodalmi és fehér-kék bajor királyit. A város díszítésének álságosságát Pfliegler gúnyosan jegyzi meg naplójában: “A nagy készülődés a császári látogatásra külsőleg is meglátszott. A házakat szép fehérre kellett meszelni, a kapukat zöldre kellett festeni és az országutak mentén a lakosságnak Potemkin fákat kellett hamarjában ültetni.”
(szerk: Potemkin fa = A Patyomkin-falu kifejezés eredete 1787-re nyúlik vissza, amikor Patyomkin miniszter állítólag hamis faluhomlokzatokat építtetett a Dnyeper mentén, hogy II. Katalin cárnő előtt gazdagnak mutassa az új területeket. A kifejezés azóta is használatos olyan dolgokra, amelyek csak a látszatot szolgálják, de valódi tartalom vagy funkció nélküliek.)
A város három diadalkaput emelt: a Zsolcai kapunál, a gót stílusú Király-hídnál és a Városháztéren. A piac felső részét a Győzelem istenasszony képe díszítette, az edelényi cukorgyár pedig két különleges oszlopot állított. Az egyik gúlán osztrák zászló volt, és a cukorgyártás minden eszközét, szerszámát felvonultatta – “óriás czukorművek tornyosultak a nyers anyag szén és katlan fölött”. A másikon nemzeti zászló kapott helyett, körülötte “az eke, a borona csoportosult a vető- és cséplőgép körül.”
A vármegyei bandérium tagjai új díszegyenruhát kaptak: fehér lábravalót és inget, buzogányt, egyik osztályuk vörös, másikuk kék mellényt viselt. A ruházat költségei azonban sokkolták a lakosságot: a városi tisztviselőknek negyedévi fizetésüket kellett előre felvenniük a drága öltözetek finanszírozására.
Ferenc József útja szeptember 3-án korán reggel, 6 órakor kezdődött Kassán, ahol a császári szállás előtt gyülekeztek a főméltóságok, a magas klérus, nemesség, valamint az összes polgári és katonai hatóság, hogy búcsút vegyenek az uralkodótól. A kassai községtanács és tiszthatóság a város diadalkapujánál várakozott, majd céhek, iskolai ifjúság és községelöljárók sorfala között hagyta el az uralkodó a várost, számos bandérium kíséretében.
Az út során Szinán, Hidasnémetin és Garadnán diadalíveket emeltek, ahol az ünnepélyesen öltözött lakosság gyülekezett. Forrón a szántói járásból kiállított új bandérium várta, Szikszón pedig, mint Abaúj-Torna megye határállomásán, a szikszói és szántói szolgabírói járások községei sereglettek össze, “hogy Uralkodójok boldogító láthatásában részesüljenek.”
Miskolc határában, egy ízlésesen felállított diadalkapunál már várta az uralkodót báró Augusz helytartósági osztályalelnök, Umlauff országos főtörvényszéki elnök, Mártonffy helytartótanácsos megyefőnök és a miskolci szolgabíró a helyi nemesség jelentős részével együtt. Itt az uralkodó kegyesen elbocsátotta a kassai közigazgatási terület főnökeit, akik eddig kísérték.
A város határában azonban tragikus esemény történt: gróf Szirmay István, aki az uralkodó üdvözlésére lovagolt ki, gutaütést kapott és a helyszínen meghalt. A Budapesti Hírlap különösen drámai hangon számolt be az esetről: “…gróf Szirmay gutaütést kapva holtan rogyott le lováról, miután a körülte állók még világosan erőteljes ‘Éljen’-t hallának e lovagiasan őszinte kebelből, mely mindig forrón dobogott örökös ura szent jogaiért.”
A tragédia mélyen megrázta az uralkodót. Ferenc József személyesen állt a stroke-ban elhunyt holttestnél, amíg minden életmentési kísérlet be nem fejeződött, és arcvonásain mély fájdalom tükröződött. Maga adott parancsot, hogy az elhunytat Bessenyőre szállítsák, és hogy a családot óvatosan készítsék fel a szomorú hírre. Báró Maroicic pedig azt a parancsot kapta, hogy egy vadász-osztálynyi katonai kísérettel és az elhunytnak járó tisztelgésekkel temettesse el a grófot.
A megyeházánál, amely az uralkodó szállásául szolgált, a nemesség és papság mellett az összes hatóság és tisztikar várakozott, a 18. vadász-zászlóalj egy százada pedig katonai zenekarral teljesített tiszteletőrséget. Az itt összegyűlt testületek bemutatásakor – köztük volt Szabolcs megye hódoló küldöttsége is – Ferenc József így szólt a nemességhez: “Még egészen el vagyok telve gyászszal azon fájdalmas veszteség miatt, melyet csak imént szenvedék, midőn leghívebb szolgám önök köréből hirtelen kimúlt, miután ide sietett, hogy Uralkodóját elfogadja.”
A bemutatások után Ferenc József megtekintette a hivatalokat és az ügyletágakat, szemügyre vette a fogházakat, majd audienciákat adott. Ezt követően, még az udvari ebéd előtt, első vezérsegédétől kísérve Szirma-Bessenyőre kocsizott ki, hogy személyesen fejezze ki részvétét a gyászoló családnak. A látogatás során állítólag keresztfiává fogadta az árván maradt Szirmay Alfrédot, akit ezután a miskolciak “a király fiának” neveztek. Este maga Albrecht főherceg főkormányzó is meglátogatta a gyászoló családot.
Az udvari ebédet követően, amelyre “nagyobb számban voltak különböző rendű személyek meghivatva”, Ferenc József kirándulást tett a négy órányira fekvő diósgyőri kincstári birtokra az ottani vashámorok megtekintésére. Este fáklyás felvonulást rendeztek tiszteletére, az Avas hegyén pedig tűzijáték szórakoztatta a város lakosságát.
A császár megtekintette a Mindszenti római katolikus templomot is, amely akkor még tornyok nélkül állt. A templom annyira megtetszett az uralkodónak, hogy az egyik torony megépítésének költségeit magára vállalta – a másik torony az egri érsek jóvoltából épült fel 1864-re.
A legnagyobb csalódást a színházi előadás elmaradása okozta. A városnak ugyanis 1843-ban leégett színháza épp Ferenc József látogatására készült el, és különleges műsorral várták: Jókai Mór írt ünnepi beszédet, amit felesége, Laborfalvi Róza adott volna elő, majd Vörösmarty Marót bánját játszották volna pesti színészek. A császár azonban személyesen jelentette be távolmaradását: “Ő Felsége azon napon, midőn leghűbb alattvalói egyike lehelé ki lelkét, a színházat meglátogatni nem képes.” Ahogy a korabeli tudósító megjegyezte: “habár ekkép az uj intézet, az elöhaladó műveltség ez élő bizonysága, a császári látogatásban remélt legmagasb fölavatástól elesett is, de a lovagias Uralkodó e gyöngéd és kegyteljes cselekvésmódját mindenki bámulni, méltányolni tudandja!” Az uralkodót a színházban István főherceg képviselte.
A látogatás nem volt mentes kisebb incidensektől sem. Szűcs Sámuel naplójában megemlíti, hogy “valahányszor kiindúlt Ő Felsége, különben is sebesen haladó kocsija után rohanva futott a nép, annyira, hogy e jelenet szinte comicaivá vált.” Voltak, akik megpróbáltak felmászni a császári kocsi bakjára, egy alkalommal pedig egy nő papírrepülőként próbálta bedobni kérvényét a hintó ablakán.
Ferenc József szeptember 4-én reggel hatkor még megtekintett egy vadászkatonai gyakorlatot a Búzavásár téren, majd fél hétkor nyitott landaueren (előre és hátra lehajtható bőrfedelű hintó) elhagyta a várost Eger irányába. A miskolci látogatás jól példázza az 1857-es körút általános hangulatát: a külsőségekben megnyilvánuló hódolat mögött meghúzódó csendes ellenállást, a hivatalos propaganda és a valóság közötti szakadékot, valamint azt a kettősséget, ahogyan a város lakossága az uralkodóhoz viszonyult.
Az 1857-es látogatás szerves részét képezte annak az útnak, amely végül nem hozott változást az uralkodó és országa kapcsolatában. A konzervatív arisztokrácia agitációja sikertelen maradt: az általuk írt hódolati feliratot, melyben az ország területi integritásának visszaállítását és a német nyelv visszaszorítását követelték, Ferenc József el sem fogadta. Az uralkodó ugyanis már március végén, egy minisztertanácsi ülésen kijelentette, hogy a fennálló rendszeren nem kíván változtatni. Ferenc József csak 1881-ben tért vissza újra Miskolcra, akkor már egy teljesen más politikai légkörben, magyar királyként – de az már egy másik történet.
A cikkhez elsődleges forrást jelentett Bukszár Zsanettnak a Ferenc József miskolci látogatásai (1857, 1881) című írása, mely a Történelem és Muzeológia – Internetes Folyóirat Miskolcon 2. – 2015/1-es – számában jelent meg és az alábbi linken elérhető.
Korábbi múltidéző írásaink az alábbi linken érhetők el.
Ha szeretne tájékozott és jól értesült lenni, de messzire elkerülné a propagandát, iratkozzon fel hírlevelünkre! Amennyiben szívesen lenne a támogatónk, kattintson ide és csatlakozzon adománygyűjtésünkhöz.
