Március 14-én, nemzeti ünnepünk alkalmából Kossuth-díjat kapott – többek között – Kutas László szobrász- és éremművész, akinek egyik alkotását városunkban is megcsodálhatjuk. A 22 millió forintból megvalósult Miskolci lányok szoborcsoportot 2006-ban avattak fel a Szinva teraszon és igen nagy port kavart a hölgyek érkezése.
A bronzból készült alkotás három, nyári ruhás női alakot ábrázol, akikkel a turisták szívesen fotózikódnak. De mit szólnak hozzá a helyiek, a műértő közönség és úgy egyáltalán: kihez szólnak a beszélgető alakok? Mai napig nem született válasz ezekre a kínzó kérdésekre, sőt közel húsz év elteltével – és a Kossuth-díj dacára – mai napig erős vitákat gerjeszt Kutas László művészetének megítélése.
Mitől művészet a művészet és mi a célja egy köztéri szobornak? Szórakoztatni, gyönyörködtetni, vagy csupán megfelelő minőségben kitölteni az éppen aktuális teret, és mint ahogyan az öltözködéssel alkalmazkodunk egy eseményhez, az emlékmű úgy alkalmazkodik a helyszínhez?
Amikor a Miskolci lányokat megrendelte a városvezetés, majd elfoglalták helyüket a téren, sokak képzeletét alulmúlta a mű, mondván egy súlyosan semmitmondó giccs került a Szinva teraszra.
Kishonthy Zsolt, a Miskolcon élő művészettörténész annak idején az Artmagazinban így írt a tizenhét évvel ezelőtti szoborállításról:
“Miskolc egyik alpolgármestere egy köztéri szobor felállítását határozta el a város egyik új terén. A szobor kiválasztása egyszerűen úgy zajlott, hogy miután az alpolgármester valahol meglátta Kutas László egy bronz kisplasztikáját (giccsplasztikáját), azt személyes ízlése alapján megfelelőnek ítélte, és elérte, hogy a város a művésztől megrendelje annak életnagyságú változatát.”
Az indoklásban az szerepelt, hogy a szobor 1:1 arányú agyagmodelljében szakmailag, anatómiailag a szakértők nem találtak kivetnivalót, könnyen értelmezhető, általános ízlésvilágot kielégítő mű ígéretét kelti.
Maga Kutas László is könnyed giccsnek nevezte műveit egy korábbi interjúban: “Fura dolog, mert ezeket a szobrocskákat a hetvenes években én magam hívtam giccsplasztikáknak, a kisplasztika elnevezés helyett. Engem ezek miatt sem fogadott el a szakma. Mert én ilyen édeskés, giccses, polgári undorító dolgokat csinálok. A szobrokat először a holland vevőimnek csináltam, aztán mostanában kezdek furcsa helyzetbe kerülni ezekkel a csajokkal, egyre több olyan emberrel találkozom, akik teljesen odavannak értük.” (Várhely, 1997/3.)
Nem sok művészeti érzék kell ahhoz, hogy az ember lássa, azaz ne lássa a szobor üzenetét. Kishonthy Zsolt így fogalmaz: “Az életnagyságú, de amúgy minden másban élettelen és lélektelen leányalakok szobrászi megformálása körülbelül a Barbie-babák plasztikai „értékeit” követi, legfeljebb idősebb urak izgulhatnak a lenge ruhák kihívó dekoltázsára.”
Ízlésekről nem lehet vitatkozni, így hát mindenki döntse el maga, hogy a kizárólag egymásra figyelő, időtlen időkig trécselő lányok megfelelnek-e a miskolci közízlésnek.
Ha szeretne tájékozott és jól értesült lenni, de messzire elkerülné a propagandát, iratkozzon fel hírlevelünkre!
