Amikor félinformációkból próbálnak tájékozódni a szegény emberek és annyi marad meg, hogy az oltás rossz, mikrochip, senki ne oltassa be magát. Aztán a semmiből egyszer csak jön egy fertőzött, netán még rosszabb és hirtelen átgondolják, hogy ez talán mégsem csak légből kapott járványhír.
Tényfeltáró cikk a Telex.hu újságírójától, ilyen a borsodi valóság a szegények között.
“Indulunk Csenyétére.
Készüljünk fel, hogy az ötszáz fős zsákfaluban a városból érkezők számára elképzelhetetlen állapotok uralkodnak, nem hasonlítható Felsődobszához, zsákfalu, csak szegények lakják, rendes úthálózata sincs – összegez a továbbiak előtt Nagy Ferenc (mindenkinek csak Feri), a máltaiak egészségügyi területért felelős vezetője. A Miskolctól ötven kilométerre található völgyben, a legutóbbi hetekig szinte senki nem akarta az oltást.
Mint Feri mondja, az ötszáz fős településeken erősebb romboló hatása volt az álhíreknek, mint amit a központi kommunikáció vagy a hiteles források ellensúlyozni képesek. Netkapcsolat, illetve mobiltelefon itt nem mindig van kéznél, tévét sem mindenki néz, áram sincs minden házban, és amíg nem láttak fertőzöttet a helyiek, sokan egyáltalán nem számoltak a fertőzésveszéllyel. Aztán két hete rosszul lett a polgármester, a vírus tüneteivel vitte el a mentő, ezért az addigi háromról harmincháromra ugrott az oltásra jelentkezők száma. Pontosan ennyien regisztráltak ezúttal is Antal András diakónus, a szeretetszolgálat csenyétei programvezetőjénél.
Magyarország legnehezebb helyzetben lévő településeinek lakóiról szinte lemondott a társadalom. A legszegényebb falvakban nincs munka, orvosi rendelő, sőt, rendes úthálózat sem, Csenyétén viszont valami elkezdődött. Egy ideje ismét tartanak istentiszteletet, pedig a templom teteje korábban eltűnt, és egykor a frissen idehelyezett programvezetőnek is megsúgták, hogy baja esik, ha sötétedés után kilép az utcára. Nem lett, sőt, mára végigjárta az összes családot, mindenkihez van egy szava, és bár nem mindig olyan, mint a jóságos pap filmes karaktere, hiszen egyházi személyként lopáshoz akkor sem adhatja az áldását, ha valóban a túlélés a tét, láthatóan érti az itteniek nyelvét, éli a problémáikat, figyelnek a szavára.
Mit kezdesz néhány ezer középkorba vetett emberrel, akiknek nem a következő évek jelentik a perspektívát, hanem a ma este, amikor be kell fűteni, a holnap, amikor enni kell adni a gyerekeknek vagy a jövő hónap, amikor mindent ellep a hó, és megkezdődik az év legnehezebb időszaka? Ezeken gondolkodom, Feri is saját kérdéseivel írja körül a problémát, szeretnénk megfejteni a „jól segíteni” fogalmát, de közben már jönnek az emberek az oltásért. Nincs válasz, ráadásul most új helyzet állt elő, mert a negyedik hullám fokozottan veszélyes azokra, akik rossz egészségi állapotban élik a mindennapjaikat.
Nehéz azt mondani egy tizenegy tagú családnak, hogy különítsék el a betegeket, amikor 40-50 négyzetméteren élnek összezárva, és az elemi szükségleteik sem biztosítottak. Bármi áron a falun kívül kell tartani a tömeges megbetegedéseket, mert a nyomorban élőkkel nagyon könnyű dolga lenne a vírusnak. Harminchárman kapják meg az oltást a korábbi harminchárom után – András a krisztusi számon mereng, mi pedig továbbindulunk Fulókércsre, ahová alkonyat környékén parkol le a szeretetszolgálat konvoja.
Valahogy segíteni – ezt mondja Feri, aki évi 35 ezer kilométert tesz meg a Skodájával, így nem a budapesti irodájából ismeri a kétféle magyar valóságot. A segítség nagyon félremehet, ha nem jókor és jó helyre érkezik. Így lehet a hetvenezer forint értékű adománykályhából pár ezer forint napi betevőre, így kél lába a kamionnyi tűzifának pillanatok alatt, mélyen áron alul, és ezért nem jut el a tetőcserép a házakra, amelyekben apró gyerekeket nevelnek jobbára szintén nagyon fiatal szüleik. A csenyéteiek előtt nagyon hosszú út áll még, amíg megtanulják a rövid távú túlélési stratégia helyett a hosszabb távút részesíteni előnyben, de ha egyszer visszaszorul a betegség és lesz módjuk a mérlegelésre, támaszkodhatnak a szervezet felzárkóztató programjára, és megtanulhatják, hogy akkor jön a segítség, ha ők is tesznek a kilábalásért.
Nehéz ezt nem annak tükrében nézni, hogy az oltókampány harmadik állomásán, egy szintén nagyon szegény településen az egyetlen láthatóan reménykeltő dolog a közösségi házra erősített tábla, amely szerint a község önkormányzata 199,4 millió forint vissza nem térítendő támogatást kapott a magyar államtól és az Európai Uniótól. Sem a gödrös alig burkolt főutcán, sem a sebtében kifestett, alig kivilágított közösségi házon nem látszik, hol landolt a pénz. A pályázat részletezése szerint szegregált élethelyzet felszámolására fordították a támogatást, lakóházakat építettek az alig négyszáz fős községben. Bár ez jelentős tett, a helyiek életét a felületes szemlélő számára alapjaiban nem változtatta meg a beruházás, itt ennél még sokkal többet kéne tenni.
Az oltást itt negyvenhárman kapták meg, mire teljesen beesteledett. Egy fiatal férfi a párjával jött, és mesélte, hogy azért nem kérték korábban a vakcinát, mert egy ismerőse szerint a Pfizert eredetileg egy számítógépvírus ellen fejlesztették ki, és most embereknek akarják beadni. Idős házaspárok támogatják egymást, itt és a nap korábbi részében is láttunk olyan férfit, aki helyett a felesége mondta el, hogy korábban agyvérzést kapott, ezért elvesztette beszéd- és járóképessége egy részét. Feri szerint tipikus, hogy a szív- és érrendszeri betegségekkel túl későn kerülnek orvoshoz a Magyarország legszegényebb településein élők, akik aztán vagy túlélik a krízist, vagy nem. A sorsukat eldönti a távolság orvostól, kórháztól, szakszerű ellátástól, az emberhez méltó élettől. A koronavírus-járvány nagyon hasonló utat jár be: eleve lényegesen rosszabb esélyekkel élő emberek közt hatol előre akadálytalanul a védőoltással kapcsolatos tévhitek nyomában. Ha ez az egész elmúlik, bőven lesz még mit tenni Magyarország sorsára hagyott lakóiért, de ez már nem a szociális munkások vagy az orvosok feladata. További részletek a Telex.hu cikkében olvashatók.
