A járvány első hulláma előtt már évtizedek óta annyira tisztátalan viszonyok voltak az egész ágazatban. Aki azonban arra számított, hogy a járvány által megtépázott vendéglátóipari egységek hirtelen emberségesek és rendesek lesznek, ahogy próbálják visszaédesgetni a munkavállalókat, azok óriásit tévedtek. Minden olyan maradt, amilyen volt.
A járvány legelején, pár nappal az első nagy lezárás előtt egy állami szervezet vezetője teljes természetességgel említette meg beszélgetés közben, hogy nem lesz könnyű kitalálni, hogyan segítsen a kormány, hiszen mint azt bizonyára én is tudom, a vendéglátásban a munkavállalók nagy része nincs bejelentve. Akkor, abban a lebénult helyzetben, amikor tényleg senkinek sem volt fogalma, hogy most akkor mi lesz, különösen furcsának tűnt, hogy ezt tényként fogadják el a legmagasabb szinteken is. Aztán pont úgy is alakult az iparág helyzete, ahogy az ez alapján várható volt.
Rengeteg vállalkozás bukott bele a járványba, volt, akinek esélye sem volt, hiszen a magyar kormány által nyújtott támogatás sehol sem volt az európai átlaghoz képest, az EU-s pénzek pedig inkább a haverok zsebébe vándoroltak. A kormány sokáig nem reagált a vendéglátósok még azon egyszerű, és teljesen ésszerű felvetésére se, hogy csökkentsék az elviteles ételek áfáját, ha már egyszer az az elvárás, hogy abból tartsák el magukat a járvány végéig. (Végül lejjebb vitték, az más kérdés, hogy a tervek szerint augusztus elsejétől újra felviszik 27 százalékra, nem könnyítve ezzel a továbbra is a túlélésre játszó vállalkozók dolgát.)
Rengeteg munkavállalót kellett átmenetileg vagy örökre elbocsátani: többségüket félig vagy teljesen feketén dolgoztatták. Ezek a szakácsok, felszolgálók, pultosok hirtelen üres zsebbel találták magukat a semmi közepén.
A vendéglátásban dolgozók többsége az évtizedek alatt szinte beleszokott, hogy maximum négy órára vannak bejelentve, hogy nincs olyan, hogy tervezhető szabadság, nincs olyan, hogy ma nem megyek be, mert meghúztam a bokám, de még a tejfakasztó is a nyitvatartáshoz van igazítva. A szerencsésebbeknek egy darabig, míg tudta, saját munkaadójuk fizetett valamennyit, azoknak pedig, akik valami csoda folytán rendesen be voltak jelentve, idővel a kormány bértámogatási programja nyújtott segítséget. De ők voltak kevesebben.
Most, hogy újra kellenek az emberek a vendéglátásba, ráadásul elég gyorsan kellenének, elég nagyot borult a bili. A munkakereső fórumokon, csoportokban naponta szabadulnak el az indulatok, egymásnak esnek munkakeresők és munkaadók, és egyre többen vannak azok, akik már csak azért járnak oda, hogy közöljék, akkor sem mennének vissza az iparba, ha végre normálisak lennének a munkakörülmények.
Pedig hely lenne bőven. A profession.hu állásközvetítő portál legfrissebb közleménye szerint a nyitással párhuzamosan ötszörösére nőtt az álláshirdetések száma a vendéglátóipari és turisztikai szektorban. A portál és a Magyar Vendéglátók Ipartestületének állásfoglalásából kiderül az is, hogy azt remélik, a következő hónapokban helyreállnak a dolgok az iparágban.
Gondolhatnánk, hogy a munkaadók most kicsit jobb ajánlatokkal várják vissza a dolgozókat, de sajnos nem így van. Úgy tűnik, aki eddig is igyekezett jó munkakörülményeket teremteni a dolgozóinak, annál semmi sem változott, aki meg a ridegtartás híve volt akár kényszerből, akár kapzsiságból, az továbbra is a ridegtartás híve maradt.
„Milyen érdekes, hogy ha két évvel ezelőtt valaki merészelte kijelenteni, hogy szabadság, táppénz, bejelentés, karácsony, ünnepnap, nyolc óra munka, SZÉP-kártya, üdülés, születésnap, betegszabi, azonnal kapta az ekét. ‘Minek megy az ilyen konyhára dolgozni, nem is igazi vendéglátós!’
Most, hogy a szakik zömének volt ideje megtapasztalni a normális munkaviszony funkcióját, hirtelen már nem is hallom az elvakult gasztrogurukat”
– írta valaki egy vendéglátós munkákat hirdető Facebook-csoportban.
Egy magyar szakács, aki a Reuters hírügynökség tavalyi, munkájukat vesztett magyar emberekről készült riportjában is szerepelt, egyelőre nem is gondolkozik rajta, hogy főzzön-e újra. Azóta egy kukásautó sofőrjeként dolgozik, és nem bánta meg a kényszerű váltást.
„A jelenlegi helyzetben még nem látom, hogy pozitívan változott volna a helyzet, mondjuk bejelentés, munkaidő, cafeteria, szabadság-elszámolás, stb téren” – írja.
Egy másik szakács – nevezzük Annának -, aki lassan egy évtizede dolgozott a szakmában, amikor beütött a korona, szintén nem tervezi a visszatérést. Ahogy sokan mások, ő is azt gondolta, ez az időszak talán valamilyen megtisztulást hoz a szakmába, de óriásit kellett csalódnia.
„Szerintem sokan tényleg csak most vették észre, most volt idejük, hogy megéljék, hogy rabszolgasorban éltek.
És a vendéglátásban sajnos van az is, hogy idővel az egész életed ehhez igazítod, ez lesz az életed, de miért? Én úgy látom, hogy az helyes, ha az étterem tulajdonosának ez az élete, ha ideje nagy részét az teszi ki, hogy a vendégekről gondoskodik. De azt is látom, hogy a főnök minden évben kétszer el tud menni nyaralni, amikor akar, és bár ő is éjfél után fekszik minden nap, nem az van, hogy másnap megint ötkor kel. Én nem akarok tovább így élni. Csapda, mert kicsit jobban lehet keresni, mint máshol, de ha mindent összeraksz, rájössz, hogy hülye vagy, és nagyon régóta kihasználnak” – mondta Anna.
Egy nagyon népszerű, belvárosi kávézó tulajdonosa a 444-nek azt mondta, megérti, hogy sokan nem akarnak ilyen feltételekkel visszamenni korábbi munkahelyükre, de náluk erre nem nagyon volt példa. Mivel náluk már azelőtt is nyolc órára volt mindenki bejelentve, ők hasznát tudták venni a bértámogatásnak, és mivel üzletük bejáratott, népszerű, a lokációja is jó, az elviteles forgalom is mérhető volt. De érti azt is, hogy sok vendéglátós nem tudna nyereséget termelni, ha minden munkavállalókra vonatkozó szabályt betartana.
Olvasónk, Gábor felszolgálóként dolgozott, mielőtt beütött a vírus. Elég jól keresett, de rengeteget dolgozott, és csak négy órára volt bejelentve. Kényszerűségből keresett másik munkát, és eleinte nagyon nehezen szokta meg, hogy jóval kevesebbet keres. „Ma már semmiképp sem mennék vissza a vendéglátásba. Nem az a baj, hogy nagyon sokat kell dolgozni, hanem az, hogy a semmire csináljuk. Kiszámoltam, hogy valójában nem az volt, hogy sokkal többet kerestem, hanem azért kerestem többet, mert szinte nonstop dolgoztam” – mondta.
A legtöbb munkaadó egyetért abban, hogy ahhoz, hogy a jelenlegi helyzet javuljon, jogszabályokat kéne módosítani, csökkenteni kéne a vállalkozó terheit, és el kéne érni, hogy ez részben megoldja azt is, hogy a munkavállalókat teljesen fehéren tudják foglalkoztatni. Ehhez persze szemléletváltásra is szükség van.
A vendéglátók közül sokan attól tartanak, most azok is végleg elhagyják a szakmát, akik eddig nem mentek inkább külföldre. A munkaerőhiány a vendéglátás egyik súlyos problémája, és változást ebben csak az hozhat, ha európaibbá válnak a foglalkoztatás körülményei. (Boros Juli írása a 444.hu cikkében)
