Egy öregember a vasútállomáson elmeséli, hogyan győzte le egyszer a hatalmat: Béres Attila ebből a helyzetből bontotta ki a százéves Háry János új operaházi előadását. A Miskolci Nemzeti Színház igazgatójával a mese igazságáról, a közéleti kiszólásokról és a kritikák hasznáról beszélgettünk, majd a miskolci színház állapotáról, a Miss Saigon tervezett helyi változatáról és arról is kérdeztük, milyen feltételekkel gondolkodna el a budapesti Nemzeti Színház vezetésén.
– A Háry János ősbemutatójának századik évfordulójára rendezhetett a Magyar Állami Operaházban. Hogyan érkezett a felkérés, és milyen gondolatból indult el?
– Ókovács Szilveszter hívott meg, ami megtiszteltetés volt, de arról fogalmam sincs, miért éppen rám gondoltak. Egy rendező számára azonban feltétlenül bakancslistás dolog, hogy egyszer kipróbálja magát a Magyar Állami Operaházban. Nekem az most megadatott, hogy Kodály daljátékának 100 éves évfordulóján, az én elképzeléseim szerint valósult meg az, hogy Háry János legyőzi Napoleont, és visszautasítja a bécsi császár lányát és fele császárságát és mindezek után azt mondja a hatalom arcába, “…ha nem, felszántom a császár udvarát!” Egy mai, hétköznapi, vidéki állomáson kezdődik a történet, ahol nyílván késnek a vonatok, majd a végén az állomáson várakozó utasok özönlik el a császár udvarát, a frissen felújított operaház színpadát, Háry mögé felsorakozva és azt éneklik, hogy áldott nép. Ők az áldott nép. Az egyszerű hétköznapi emberek.
– Az állomásképben nekem a Tiszai pályaudvar is felidéződött. A késő vonatokra utaló kiszólások miatt könnyű azt gondolni, hogy a helyszínt is a jelenlegi vasúti állapotok ihlették. Igaz ez?
– Részben. De, tudni kell, hogy Kodály édesapja vasutas, állomásfőnök volt, a nagy zeneszerző pedig konkrétan a kecskeméti vasútállomás épületében született. Amikor ezt megtudtam, eldöntöttem, hogy állomás lesz a nyitókép. A látvány pedig nem véletlenül emlékeztet a Tiszaira.
– A Háry Jánost még soha nem láttam színpadon, de a dalok közül szinte valamennyit ismertem még az általános iskolából. Ugyanakkor a nézőtéren körülöttem külföldiek is ültek, és ugyanúgy tapsoltak, mint én. Mi lehet ennek a titka?
– A zenének nincs nyelve, az az ösztönökre hat.
Az állomás színpadképe, amely akár a Tiszai pályaudvaron is készülhetett volna
– A történetben császárok, hadvezérek és hatalmasok szerepelnek, mégis egy öregember meséjét hallgatjuk. Ön szerint Háry végül győz, lemond valamiről, vagy menedéket talál?
– Szerintem az a fontos, hogy elmeséli, hogyan győzte le a hatalmat. Egy öregember egy állomáson elmeséli, hogy ő már legyőzte egyszer. Nem az számít, valóban győzött-e. A megvalósulásnak nincs relevanciája, mert mindannyian tudjuk, hogy mese. A saját történeteibe vetett hite a fontos.
Ha valaki hazugságnak veszi a meséit, én inkább azt mondom: költészet, túléléstechnika. Egy dologban viszont nem hazudik: a szerelemben. Örzséről mindig fájdalommal mesél. Ha megnézzük Örzse dalait, azt is halljuk bennük, mit kellett megélnie mellette. Örzse az igazság. Háry legnagyobb fájdalma, hogy a nagy mesében mindenkit legyőz, az életében pedig elveszítette Örzsét. Ettől lesz kerek ez a történet. Mese, de felnőtt mese.
– Mennyire a szerző gondolatait keresi ilyenkor, és mennyire a saját történetét mondja el?
– Ez az egész szakmánk egyik nagy kérdése. Szerintem a rendezői szándéknak ugyanolyan végtelen alkotói lehetőségei vannak, mint az íróinak. A kettő aztán találkozik, vagy nem találkozik. Az írott mű és annak színpadra képzelése külön művészeti tevékenység. A rendező az írott művet teszi színpadra, de közben végig önmagáról is mesél.
Örzse és Háry János az operaházi színpadon – ahogyan Béres Attila elképzelte
– A mostani Háryt mennyiben látja másnak, mint a 2014-es szegedi rendezését? Az is nagy port vert fel a maga idejében…
– Teljesen más előadás volt. Szegeden az volt az egyik kulcs, hogy Gérard Depardieu játszotta Napóleont. Neki kellett egy olyan szerepet álmodtunk, hogy ne csak az eredeti műben szereplő három mondatért utazzon ide egy világsztár. Írtunk egy jelenetet, és különböző karaktereket is kitaláltunk. A mostani érzésem szerint egyrészt hagyományosabb előadás, másrészt sokkal sűrítettebben fogalmaz meg valamit, ami a mára vonatkozik.
– Vannak benne egészen mai közéleti kiszólások is. Ezeknek mekkora jelentőséget tulajdonít?
– Ezek gegek, nincs túl nagy jelentőségük. Egy-egy helyzetet oldanak, vagy megpróbálják az adott helyzet aktualitását felnagyítani. Ez sokszor valóban öncélúnak tűnhet, rendezőként nem is nagyon szeretem az ilyesmit. De sajnos ugyanúgy elkövettem én is. Benne van az emberben a kísértés, hogy odaszúrjon egyet.
– Hol van a határ egy ilyen odaszúrás és az előadás társadalmi állítása között?
– Ha megnézi a Miskolci Nemzeti Színház elmúlt éveit, nem nagyon talál rendszert simogató előadásokat. A színháznak nem az a feladata, hogy rendszereket simogasson. Az a feladata, hogy tükröt mutasson, bármilyen rendszerben. Egyet kell tudnia a rendszernek: nem a tükör a hibás. Dehát ezt, mint újságíró, ön is tudhatja, hiszen a független médiának is hasonló a feladata.
– A korábbi Háry kritikáiból vitt magával valamit a mostani munkába? Egyáltalán mennyire tudja használni a bírálatokat?
– Alapvetően hiszek a kritikában. Persze nagyon nem esik jól, amikor rosszat írnak az emberről. De amikor lecsillapodik, megnyugszik, meghallja és megérti azt, amit leírtak.
Jordán Tamás igazgatásának elején például rendeztem a budapesti Nemzeti Színházban a Györgyike, drága gyermek című darabot, és irgalmatlanul nagyot buktam vele. Ezt a kritika is megírta. Akkor nagyon haragudtam, aztán sok idő telt el, és rá kellett jönnöm, hogy igazuk van. Nagyon sokat adott a pályámhoz az a bukás. Megértettem, megéreztem valamit a szakmából.
Nem az volt az első rendezésem, előtte már Egerben is dolgoztam, de kezdő rendező voltam. Sokat alakított a gondolkodásomon. Az ember megpróbálja meghallani, mit nehezményez vagy inkább mit kérdőjelez meg egy kritika, és abból is építkezni. Miközben ez persze szubjektív szakma.
A miskolci igazgató-rendező a közönségnek magyaráz a Gettó nyilvános próbáján
– A pályája elején egészen másfelé indult: matematikát tanult. Hogyan vezetett innen az út a színházig?
– Mindig színész szerettem volna lenni. Abban az évben viszont, amikor felvételiztem volna, Marosvásárhelyen nem hirdettek magyar színészosztályt. Az 1989 előtti Romániában, ha az ember nem jutott be egyetemre, elvitték két évre katonának, erdélyi magyarként pedig ez nem tartozott a könnyű dolgok közé.
Mindenképpen be akartam jutni valahová. A matematika átlagon felül ment, ezért oda jelentkeztem. Aztán a színművészetire kerültem, később a rendező szakra, és valahogy elkezdődött az életem.
– A katonaságot végül elkerülte?
– Nem, hat hónapig katona voltam. Ha valaki bejutott az egyetemre, akkor kilenc hónapra vitték el. Én viszont éppen a román forradalom idején szolgáltam, úgyhogy tizennyolc évesen megtapasztaltam, milyen érzés éles tölténnyel az utcán járni. Mivel részt vettünk a forradalomban, hat hónap után leszereltek minket. Ezek az élmények is építik az embert.
– Ma a matematikusok számára állítólag a mesterséges intelligencia az egyik legnagyobb kihívást jelenti. Ön használja az alkotói munkájában?
– Nagyon sokat használom, rengeteg dolgot kérdezek tőle, sokat beszélgetek vele. Keresőmotor helyett is inkább ezt preferálom,.
A mi szakmánk viszont nagyon szubjektív. Ha azt kérem tőle, hogy dolgozzon egy zene időzítésével, vagy rajzoljon meg egy teret, az eredményt azzal a fenntartással kell fogadni, hogy ez biztosan még nem végleges. Segítség lehet. Az embert nem fogja kiszorítani, és ha jól használjuk, nagyon sokat tud segíteni.
A harsány színekkel megálmodott mesében a kisember a nagy politikust is móresre taníthatja
– Az Operaház színpada és technikája milyen új lehetőségeket adott a miskolci munkához képest?
– Az egy másik ház, másik történet. A színpad szélesebb és mélyebb, a technikai rendszere pedig huszonegyedik századi, hiszen nemrég újították fel. Sok olyan rendezői ötlet megvalósítását tudja segíteni, amelyhez nekünk Miskolcon sokkal többet kell gondolkodnunk.
Bár egy rendezőnek az is segít, ha nem old meg mindent a technika. Akkor addig kell gondolkodnia, amíg technikától függetlenül is létrejön az a kép, amelyet elképzelt. Ebben van valami jó is. De ettől még hangsúlyozom: a Miskolci Nemzeti Színház műszakilag fájdalmasan rossz állapotban van.
– Mekkora hiányt jelent ez az előadásokban? A Gettó nézőjeként például nem éreztem, hogy bármi hiányozna…
– Mert a színház mégiscsak az emberekről szól. Azokról, akik aznap este nézőként és színészként közösséget alkotva megtapasztalnak egy közös történetet. Nem tudom, jobb lett volna-e a Gettó, ha több technikánk van. Mindenesetre nagy fájdalmam, hogy a kétszáz éves évfordulóra nem tudtuk felújítani az intézményünket.
A szegedi Miss Saigon rövidesen Miskolcra is megérkezhet
– A következő nagy vendégrendezése a Miss Saigon lesz a Szegedi Szabadtéri Játékokon. Ebből a miskolci közönség is láthat majd valamit?
– Jövő augusztusban lesz a bemutató a Szegedi Szabadtéri Játékokon. A tervünk egyelőre az, hogy ha ott megvalósul a Miss Saigon, utána elkészítjük az előadás miskolci változatát is, és itt is játszani fogjuk. Tudni kell, hogy egy ekkora musicalprodukciónak rengeteg költsége van. A szegedi és a miskolci közös felelősségvállalással megteremtődhet a lehetősége, hogy ez az óriási mű a mi színpadunkon, a mi díszletünkkel és a mi technikai lehetőségeinkkel Borsodban is megvalósuljon.
– A darabon és a rendező személyén kívül lesz más átfedés is a két változat között?
– Ezt egyelőre nem árulhatjuk el. Az amerikai jogtulajdonosnak nagyon szigorú követelményei vannak arra is, mikor hirdethetünk szereposztást. A mai musicalvilág ebből a szempontból végtelenül szigorú.
– Amikor más színházban dolgozik, mit visz magával haza? Mire jó vendégrendezőként kilépni abból a közegből, amelyet igazgatóként is alakít?
– Egyre nehezebb úgy vendégként dolgoznom, hogy ne hasonlítsam össze Miskolccal. Nemcsak a munkát, hanem a befogadói élményt is. És valahogy mindig az a benyomásom születik – nemcsak nekem, hanem sok kollégámnak is, aki máshol vendégként játszik –, hogy nagyon bársonyos buborék az, amit Miskolcon a színház jelent.
– Nem túl édes ez az állandó visszajelzés a miskolci közönségnek?
– Azt tapasztalom, hogy ez a közönség az ötvenhatodik előadáson is ugyanolyan. Nincs valamiféle minőségi vagy viselkedésbeli romlás a bemutatóhoz képest. Szoktam szünetben a nézők között járni, mert nagyon érdekel, miről beszélgetnek. Nem az érdekel, pontosan mit mondanak az előadásról, annyira nem megyek közel. Hanem az, hogy arról beszélgetnek-e, vagy valami másról. Ha jó az előadás, a bemutatón és az ötvennyolcadik Feketeszárú cseresznyén is ugyanúgy értő mondatok hangzanak el a szünetben. Hiszek abban, hogy ez kötődik ahhoz is: ezeknek az embereknek a felmenői építették ezt a színházat. Van ebben egy szellem.
– Ön az igazgatója az intézménynek 2015 óta. Amikor visszanéz erre az időszakra, mi a legfontosabb eredménye az elmúlt éveknek?
– Az mellékes, hogy én mire vagyok büszke, mitől vagyok boldog. Az az én érzelmi kérdésem. Sokkal fontosabb, hogyan értékeli ezt a színházat a magyar színházi szakma és Miskolc színházszerető közönsége. Furcsa, hogy ezt nekem kell mondanom, de a szakma nagyon elismerően beszél a társulatról, az előadásokról, az általunk használt színházi formanyelvről és a repertoár összetételéről. Ha valamire büszke lehetek, az a következetesség és a megalkuvás nélkülisége annak, ahogyan a színház esztétikai, művészeti, társadalmi, de akár politikai kérdésekben megnyilvánul.
És még valamit fontos elmondani: ezt a színházat nem én vezetem egyedül. Öten vezetjük.
A művészeti tanács miskolci modellje kiválóan működik a borsodi megyeszékhely teátrumában
– Hogyan működik a közös művészeti vezetés, ha jogilag és gazdaságilag végül ön viseli a felelősséget?
– Megpróbáltuk bebizonyítani, hogy létezhet egyszemélyi felelősség – igazgatói, jogi, gazdasági értelemben –, és mellette demokrácia, közös döntéshozatal. Öt rendező vezeti ezt a színházat, magamat is beleértve. Minden esztétikai, a színházat művészi szempontból érintő kérdésben közösen döntünk. Minden döntés mögött nemcsak én vagyok, hanem még négy ember. Ha vita van, és nem tudunk megegyezni, egyszerű szavazattöbbséggel hozzuk meg a döntést. Sokszor nem az történik, amit én szeretnék: én vagyok a kettő a hárommal szemben. Ezt akkor is el kell fogadnom, és aszerint megy tovább a színház.
– Olyan is volt, hogy egyedül maradt a véleményével?
– Persze. Ennyi év alatt minden volt már.
– Ha ez ilyen sikeres modell, miért nem terjedt el jobban?
– Nagyon nehéz egyben tartani öt lovat. Sokat kell csiszolódnia az ember személyiségének ahhoz, hogy ne sérelemként élje meg a különböző elutasításokat, hanem lássa a nagy egészet, amiért csináljuk. Nekünk szerencsénk volt, hogy öten így össze tudtunk állni. De ez sem indult készen: még Kiss Csaba idején többen voltunk, az a közösség szétbomlott, és abból alakult ki ez az ötös. Öt különböző személyiségű, különböző gondolkodású rendező rakott össze egy olyan színházat, amelyet ma az ország legjobbjai között emlegetnek.
– Maga a színházi alkotás közben mennyire lehet demokratikus?
– Abból a szempontból nem demokratikus műfaj, hogy a rendező hozza azt, amit meg akar valósítani. A színész, a díszlettervező, a díszítő, a zenész, a világosító együtt próbálja meg azt színpadra tenni. Ehhez alkotótársként kell kezelni őket.
Az nagyon kevés, hogy valami kipattan az ember fejéből. A legfontosabb az, hogy a próbaidőszak alatt létrehozzon egy alkotóközösséget. Szerintem a színház sokat változott az elmúlt években, próbál demokratizálódni. A mi vezetőségünk mindenképpen demokratikusan működik.
– Hogyan változott a színház és a miskolci városvezetés kapcsolata az itt töltött évei alatt?
– Három polgármestert éltem meg: Kriza Ákost, Veres Pált és Tóth-Szántai Józsefet. Szerintem mindhárman tisztában voltak azzal, hogy ennek a színháznak Miskolcon különös súlya és jelentősége van. Ezt én is igyekeztem a színház erejének növelésére használni. Egyiküknél sem volt olyan konfliktusom, amelyben a színház léte, jelentősége vagy zászlóshajószerepe megkérdőjeleződött volna. Mindezt jól jelzi, hogy a polgármesterek is járnak színházba. Nem mindig a bemutatóra jönnnek vagy jöttek, de mindig tudom, mikor kérik ki a páholyukat.
– Ettől még voltak éppen lehettek politikai konfliktusok, nem?
– Voltak politikailag nehéz pillanataim a különböző városvezetések alatt. És gazdaságilag nehéz pillanatok is akadtak, sőt most is vannak. De azért vagyok itt, hogy ezeket megoldjuk.
Ugyanakkor nem azt gondolom, hogy ki kell teregetni a harcainkat, hanem azt, hogy meg kell vívni őket. Nem az az első, hogy elmondjuk, milyen harcunk van. Először megvívjuk, aztán ha nincs már más lehetőség, akkor esetleg a nyíilvánossághoz, a médiához fordulunk. De nem hiszem, hogy folyamatosan panaszkodni kell.
Egyébként az a tervem, hogy majd egyszer, amikor már nem leszek igazgató, megírom a városvezetésekkel, a különböző emberekkel folytatott vitáimat és az érdekes helyzeteket, amelyekbe kerültem. Ezek végtelenül tanulságos történetek.
– Vannak már feljegyzései, vagy egyelőre fejben őrzi ezeket?
– Vannak. Az érdekes helyzeteket mindig leírtam egy-egy kis címkével. Három szóval, hogy emlékezzek rá, ne felejtsem el, mi történt.
Béres Attila szerint soha nem szerencsés, ha túl sok hatalom összpontosul egyetlen kézben, ez Vidnyánszky Attila esetében is problémákat okozott a magyar színházi életben
– Az országgyűlési választások óta meglehetősen sok szó esik Vidnyánszky Attiláról, ön is nyilatkozott már róla. Az interjúban a rendezői tehetségét elismerte, a hatalmi szerepét viszont bírálta. Ha megkérem, elmondja, hogy mi a legfontosabb tanulsága az elmúlt időszaknak színházi szempontból?
– Ez elsősorban nem személyhez kötött kérdés. Egyértelmű, hogy soha többet nem történhet meg ebben az országban, hogy egy ember kezében ennyi hatalom összpontosuljon: egyszerre döntsön a Színművészeti Egyetemről, a Nemzeti Színházról, a pénzosztásról és a díjakról. Egy normális országban nem lehet egyetlen emberre bízni a kultúrát. A döntések minőségéről is lehetne részletesen beszélni. Jó ötlet volt elfoglalni a Színművészeti Egyetemet? Szerintem nem. Jó volt, hogy az elmúlt tizenhat évben az állami díjaknál a Fidesz kulturális kánonjához való közelség számított? Az, hogy ezek a döntések egy kézben voltak, biztosan tarthatatlan.
A jövőben átláthatóságra és teljesítményen alapuló döntésekre van szükség. A teljesítmény pedig nem politikai kérdés. Remélem, demokratizálódási folyamat megy végig a magyar színházi életen.
– Miskolc számára ez miben jelentene kézzelfogható változást?
– A Miskolci Nemzeti Színház tagja az Európai Színházi Uniónak. Ez óriási rang. Folyamatosan érkeznek külföldi meghívások, vihetnénk Miskolc és Magyarország jó hírét. Az elmúlt években azonban nem kaptunk pénzt arra, hogy ezeket a lehetőségeket teljesítsük.
Nem volt fontos a kulturális kormányzatnak, hogy Miskolc például Barcelonában megmutassa, milyen erős színháza van. Pedig előadáscserékre és alkotócserékre is lehetőség lenne. Római, barcelonai színházakat, a milánói Piccolo Teatrót hozhatnánk ide, és mi is játszhatnánk náluk. Megmutathatnánk, mi a miskolci kultúra, mi ez a kétszáz éves magyar színház.
Erre nem kaptunk pénzt. Nem azért, mert nem voltak jó előadásaink, vagy nem lettünk az unió rendes tagjai. Valószínűsíthetően azért, mert a tűzhöz közeli fazék legkülső koncentrikus köréhez sem tartoztunk. Olyan világban hiszek, amelyben átláthatók a politikai döntések, és szerepet kap bennük a teljesítmény.
– Korábban azt mondta, nem ugrana el egy, a budapesti Nemzeti Színház vezetésére kiírt pályázat elől. Ez mennyire jelent konkrét szándékot?
– Nem azt mondtam, hogy megpályázom a Nemzeti Színházat. Azt mondtam: ha meghirdetik a pályázatot, és annak feltételei azt az érzést keltik bennem, hogy hozzá tudnék adni valamit, akkor nem térnék ki előle. Az, hogy nem ugrom el, nem jelenti azt, hogy megpályázom. Ez hosszú folyamat, amelyben az embernek el kell döntenie, mi van az életével, merre megy tovább. Nekem is van egy életem. Ha előáll ez a helyzet, mélyen, magányosan megfontolandó kérdés lesz, mit kell tennem.
A budapesti Nemzeti Színház vezetése egy nagy kihívás lenne, de csak a pályázat kiírása után érdemes elgondolkodni a lehetőségen
– Közben Miskolcon 2030-ig szól a megbízása, és bizonyára itt is akadnak bőséggel feladatok, közben népes közönség várja az újdonságokat. Tudjuk, hogy évente körülbelül hány ember kötődik ehhez a színházhoz nézőként?
– Körülbelül százharmincezer jegyet adunk el egy évadban, számításaink szerint harminc-harmincötezer olyan nézőnk van, aki négy-öt előadást is megnéz, és vannak, akik egyszer jönnek el.
– Egy esetleges váltás mérlegén tehát a saját élete és szakmai lehetőségei mellett ott van ez a közönség és a társulat is?
– És ott van ez a gyerek, amelyet felépítettünk. A saját gyerekem most tizennyolc éves, Budapesten él az édesanyjával. Én pedig az elmúlt években itt dolgoztam. Itt is neveltem egy gyereket: a Miskolci Nemzeti Színházat. Az eddig itt töltött időszak persze nemcsak fény és csillogás volt, hanem rengeteg személyes lemondás. De ez mind jó volt. Ha mérlegre teszem Miskolcot és mindazt, ami az életemben történt, ez egy csoda.
– Mi lenne az a helyzet, amelyben mégis érdemesnek tartaná elgondolkodni a Nemzeti Színház pályázatán?
– Abban az átlátható, teljesítményen alapuló világban, amelyben hiszek, egy meghirdetett pályázaton el lehet gondolkodni. De ne azért hirdessenek pályázatot, hogy valaki igazgató legyen, hanem azért, mert szeretnének egy másfajta Nemzeti Színházat.
(Kodály Háry Jánosát az idei évadban már nem láthatja a közönség az Operaházban, legközelebbb a 2027-2028-as programban szerepelhet.)
Szöveg: Bethlen Tamás
Fotó: mnsz, opera.hu (Berecz Valter), nsz.hu, borsod24.hu
Ha szeretne tájékozott és jól értesült lenni, de messzire elkerülné a propagandát, iratkozzon fel hírlevelünkre! Amennyiben szívesen lenne a támogatónk, kattintson ide és csatlakozzon adománygyűjtésünkhöz!
