Ma helyezik végső nyugalomra dr. Sallai Zsoltot, Miskolc város díszpolgárát, akiről lapunk felületein pár napja már Káli Sándor, egykori polgármester is megemlékezett. A nagyszerű lokálpatrióta temetésének napján egy másik, rendhagyó búcsúzást olvashatnak, ezúttal Fedor Vilmostól.
Valamikor a rendszerváltás idején, újjáalakult baloldali közösségünk késő estébe nyúló beszélgetésén, kétségek és bizonyosságok között kerestük az utat, amerre menni érdemes. Úgy emlékszem akkor találkoztunk először. Halkan, de határozottan beszéltél arról, hogy abban a városban, ahol szétesni látszik a jövő, a legfontosabb érték a remény. Egy új és járható útra van szüksége az itt élőknek, ami reményt ad arra, hogy kezdődhet valami más, valami új. Mindenki egyetértett veled.
*
Kórházba mentem apámhoz. A szobájában ültél az ágya mellett és beszélgettetek. A háborúról, a hadifogság éveiről, a háború utáni életkezdés nyomorúságáról. Mindhárman tudtuk, hogy talán ez az utolsó beszélgetés. Apám másnap meghalt. Nem engedtél el, az orvosi szobádban ültünk és az életről beszélgettél velem. Az útról, amit végig kell járnom úgy, ahogy azt apám tette.
*
Eljöttetek hozzám a kórházigazgató Koleszár Lajossal. A kertben ültünk le beszélgetni. Nyár vége volt, lepkék sokaságát vonzották a nyári orgona illatos virágai. Viccelődtetek, ami a bennem lévő feszültséget is oldotta. Infarktus után voltam, tele kétségekkel. Ne aggódj, csak gazdagabb lettél, egy sztenttel – mondta nevetve Lajos. Az ember akkor is célba ér, ha lassabban jár az úton. Lassíts egy kicsit – mondtad nekem.
*
Első könyvem bemutatója után mesélted, hogy valamikor régen Debrecenből érkeztél Miskolcra, de már nem tudnál más városban élni. Az én utam itt véget ért, mert itt vagyok otthon – mondtad nevetve. Ebben semmi különös nincs, mert van egy híres miskolci mondás, ami úgy szól: miskolcinak nem születik, hanem azzá válik az ember – válaszoltam neki. Ez a mi választott utunk.
*
Irigylésre méltó az út, amit bejártál. Minden megvívott harcodban az igazat kerested. Újat alkotni és megalkuvás nélkül szolgálni a város lakóit. Ez volt a te hitedből fakadó, választott utad. Ezért szerettek a betegeid és a munkatársaid. Igazi humanista voltál, aki a karitatív ügyek mellé állt, az elesettek, a gyámolításra szorulók megsegítésére.
Vélhetően nagyon sokan vagyunk férfiak, akiket a kezdeményezésedre bevezetett korai szűrés eredményeként elkerült a rettegett betegség és időben orvosi ellátást kaphattunk az osztályodon, mely egykoron a Semmelweis, korábbi nevén Erzsébet kórházban működött. Sokan vagyunk, akik örökké hálásak leszünk neked.
Te voltál az, aki e nagymúltú kórház 100 évének történetét megírtad és te mondtál beszédet a híres névadó, Erzsébet királyné szobrának avatásakor is 2000. június 9-én. Persze akkor még nem tudhattad, hogy a miskolciak ikonikus intézményének története, évszázados útja egy évtizeddel később véget ér. Ha néha arra járok, szomorúan látom, hogy a városlakók egészségére vigyázó, betegeket gyógyító egykori városi kórházból az élet hogyan fogy el.
Szakmai munkádat az egész országban ismerték. Folyton megoldást kereső, kutató orvos voltál, és a bajban a betegekkel és a hozzátartozókkal együttérző. Tagja voltál annak az orvoscsoportnak, akik először hajtottak végre veseátültetést a megyei kórházban 1973-ban és sok inkontinenciától szenvedő nő életét könnyítettétek meg azzal a műtéti eljárással, amit dr. Hardonyi Andrással, a szülészeti osztály vezető főorvosával a Semmelweis kórházban, vidéken elsőként végeztetek.
Sok ezer emberrel beszélgettél, tanácsokat adtál, hittél a szavak gyógyító erejében is. Nyolc éven keresztül dolgoztál a város egészségügyi bizottságában, és az új baloldali közösség szakmai programjának kidolgozásában.
Jó volt veled együtt lenni, komoly és átgondolt mondataidra figyelni, egy új városi jövőt álmodni, a város sebeit feltárni és gyógyításukra megoldást találni. Köszönöm az útravaló tanácsaidat, emléked örökre velem marad.
Fedor Vilmos
Fotó: Rotary Club Miskolc
