A Partizán 2025-ös tavaszi országjáró turnéjának első állomásaként Borsod-Abaúj-Zemplén megyébe látogatott, hogy olyan történeteket mutasson be, amelyek alapvetően kimaradnak a mainstream magyar média fókuszából. A stáb egy nagybarcai futballmeccs keretében vizsgálta meg, mit jelent valójában a falusi foci szerepének átalakulása a helyi közösségek életében.
A hét hétig tartó országjáró turné célja, hogy ráirányítsa a figyelmet a vidéki Magyarország kevésbé ismert valóságára és az ott élők mindennapjaira, problémáira. A megye kettes Nagybarca–Rudabánya mérkőzésre kilátogatva szólaltatott meg Gulyás Márton játékosokat, szurkolókat, sportvezetőt. Nagybarca a 12., Rudabánya a 7. helyen áll jelenleg a megye kettes északi csoportban.
A riportban megszólaltatottak egy aggasztó tendenciára hívják fel a figyelmet: 2000 óta a felnőtt focicsapatok negyede megszűnt Magyarországon, Borsodban pedig különösen drasztikus a helyzet, ahol az összes futballcsapat fele felszámolódott. Ez azért is jelent súlyos veszteséget, mert a focinak rendkívül fontos közösségformáló ereje van, identitást ad az embereknek, és az egyik olyan kevés közösségi tevékenység, amely lehetővé teszi a különböző generációk találkozását és együttműködését.
A stáb által készített riport nemcsak a sporttevékenység hanyatlására, hanem az ezzel járó közösségi élet sorvadására is rávilágít, ezzel tükröt tartva a vidéki Magyarország átalakuló társadalmi dinamikájának.
A Partizán stábja először a rudabányai sportegyesület elnökével, Vincze Sándorral beszélgetett, aki 23 éve vezeti a klub életét. Elmondása szerint társadalmi munkában látja el feladatait, hiszen “ezen a szinten pénzt beletenni lehet, kivenni nem lehet”. A klubelnök egy személyben lát el szinte minden feladatot: “füvet nyírok, vonalazok, szállítok, szervezek, edzésmunkát végzek a gyerekekkel, két csapattal”. Vincze megható odaadással mesélt arról, hogyan újította fel a pályát (“a salakos pályát befüvesítettem, bekerítettem”), a klubházat (“vadonatúj tető, vadonatúj fűtési rendszer, vadonatúj nyílászárók”) és hogyan szerez folyamatosan felszerelést a játékosoknak.
Vincze motivációját a 60-as évekre vezeti vissza, amikor Rudabányán a 4-5 ezer ember fele ott volt a mérkőzéseken. Mint mondja: “A mi korosztályunknak kutya kötelessége átadni, vagy olyan helyzetbe hozni az utódainkat, a gyerekeinket, hogy azt a feltételt, azt a lehetőséget, amit mi kaptunk, azt ők is tovább tudják vinni.” A finanszírozás több lábon áll: TAO-támogatásokon, önkormányzati segítségen és egyéb adományokon keresztül tartják fenn a klubot. Az MLSZ felé javaslatként fogalmazta meg, hogy inkább direkt támogatást (pl. sportfelszerelést) biztosítsanak pénz helyett, csökkentve ezzel az adminisztrációs terheket: “Nem pénzt adnék a kluboknak, hanem lehetőséget.”
A riport bemutatja a helyi fiatalok helyzetét is. Egy 21 éves fiatalember mesélt arról, hogy bár lakcíme Nagybarcán van, Debrecenbe költözött, ahol a McDonald’s-ban dolgozik főállásban, mellette pedig burkolónak tanul. Reggel 6-ra jár dolgozni, háomnegyed kettő és negyed három közt végez, és onnan megyek iskolába. Korábban rendőrnek készült, majd honvédségi képzésen is részt vett, de egészségügyi okokból nem folytathatta: “Én szerettem volna, de a szemem miatt nem engedtek”. Az interjúból kiderül, hogy a fiatal számára a vendéglátás és az építőipar jobb kilátásokkal kecsegtet, mint a rendőri pálya: “Nem becsülik meg őket, de hát a fizetésről, arról nem is beszélek”.
Beszélgetett a stáb egy 27 éves, Misi nevű építőipari munkással is, aki családjával együtt naponta ingázik Budapestre, összesen napi hat órát utazva, mert helyben nem talál megfelelő munkát: “3:40-kor felkelek, húszra, ott vannak értem… és indulok. Felérünk hét órára, hét óra környékére. Ott nekiállunk dolgozni, és 4-kor indulunk haza. És hazaérünk 6-7 óra környékén.” Elmondása szerint Budapesten a vidéki fizetések dupláját keresheti meg, míg Ózdon egy átlagos állásban mindössze 140-230 ezer forintot lehet keresni. Az építőipari szakember szerint ekkora fizetésből nagyon nehezen tudnak megélni az emberek, és szerinte ma Magyarországon a tisztességes megélhetéshez négy-ötszázezer forintra lenne szükség havonta.
Misi szerint a Borsodban élők elsősorban jobb megélhetésre vágynak, de kevés a lehetőségük a fejlődésre (jobb lakás, autó). Sokan már annak örülnek, ha napról napra megélnek. A fiatalok körében gyakori megoldás a külföldi munkavállalás, bár a nyelvi korlátok visszatartó erőt jelenthetnek.
A riport során feltárul, hogy a helyi focicsapatok sokszor már nem a helyi lakosokból állnak, ami hozzájárul a közösségi érdeklődés csökkenéséhez. A 67 éves Muhi István, aki “bevándorlóként” – Kazincbarcikáról – került Nagybarcára, így fogalmazott: “Amikor mi nagybarcaiak fociztak benne, akkor jártam nézni a meccset, de mióta nem is ismerem őket, egy barcai van benne, a kapus, ha jól látom.” Nosztalgiával emlékezett vissza az 50-es évekre: “A foci volt egy olyan játék, meg olyan tényező itt az emberek életében, ami úgy összetartotta a közösséget. Itt minden falunak saját csapata volt, de ezen a szűk helyen volt két csapat is.”
A riport rámutat a közösségi élet drasztikus átalakulására is: “Itt az a probléma most Nagybarcán, hogy elég nagy az érdektelenség, a közöny az emberek részéről” – fogalmazott az idős lakos. Amikor a Partizán stábja megkérdezte tőle, mi a legnagyobb különbség a 40 évvel ezelőtti és a mai meccsek között, egyértelmű választ adott: “Máskor meg, amikor itt még a régi, úgymond a régi idő focija volt, akkor jöhettek át még Kisbarcáról is, hát itt tele volt végig a pálya széle.”
A focipályán azonban továbbra is fontos közösségi összetartás tapasztalható. Misi, aki Ózdról jár át Nagybarcára a meccsekre, a foci közösségi erejére vonatkozó kérdésre válaszolva elmondta: “Nekünk nem úgy van, hogy lefújják a meccset, és öltözünk, és húzunk haza. Itt maradunk egy-két-három órát. Igaz, hogy egy tálca sört simán megisznak a harangok, de igen, itt vagyunk, beszélgetünk, és nem csak a meccset, nem csak a mindennapi, úgymond a szenvedést, munkát, hanem tényleg kikapcsolódunk.”
Arra a kérdésre, hogy a focin kívül van-e még hasonló közösségkovácsoló erővel bíró tevékenység, határozott nem volt a válasz, hogy maximum a kézilabda. A riporter felvetésére, miszerint a nagybarcai csapatban magyarok és cigányok is játszanak, Misi egyértelműen fogalmazott: “Volt olyan focista csapattársunk, hogy románok voltak, Ózdon, románok, szerbek, ez nem ugyan mindegy. Szerintem a nemzetiség, a cigány, ha magyar, itt nem számít! Focizzon, és legyen emberi!”
A riport a győztes csapattal készített rövid beszélgetéssel zárul, ahol a játékosok viccesen az NB I-ig tartó célokat emlegetnek, a valóság azonban jóval szerényebb: Nincsen különösebb célja a csapatnak. Bent maradni a megye 2-ben, nagyon jó meccseket játszani, elsősorban sikerélmény legyen a fiúknak, sportszeretet, és akkor minél több győzelem.
A Partizán ezzel a riporttal rávilágít arra, hogy a falusi foci visszaszorulása nemcsak sportszakmai kérdés, hanem egy mélyebb társadalmi folyamat része, amely a vidéki közösségek szétesését tükrözi. Ahogy a megszólaltatott fiatalok sorsából kiderül, a helyi munkalehetőségek hiánya, az alacsony bérek és a jobb élet reményében történő elvándorlás alapvetően átalakítja a vidéki Magyarország társadalmi szövetét. A Partizán országjáró turnéjának célja, hogy hasonló, a médiafigyelem perifériájára szorult történeteket mutassanak be országszerte, feltérképezve a magyar valóság kevésbé ismert szegmenseit.
A stáb a projekt finanszírozásához a nézők 1%-os adófelajánlásait kéri.
A mérkőzés végeredménye 3-4 lett, a vendég rudabányaiak javára.
Ha szeretne tájékozott és jól értesült lenni, de messzire elkerülné a propagandát, iratkozzon fel hírlevelünkre! Amennyiben szívesen lenne a támogatónk, kattintson ide és csatlakozzon adománygyűjtésünkhöz!
