A Vargahegyen nőtt fel, ahová reggel hatkor, délután kettőkor és este tízkor még felhallatszott a vasgyári dudaszó. Tizenhárom évesen csavarokat válogatott, hogy saját pénzből vehessen magának ruhát. Később az induló RTL Klubnál dolgozott, bár akkoriban legszívesebben a kamera mögött maradt volna. Polgár Tündével a miskolci gyerekkorról, édesanyja alkoholbetegségéről, a floridai évekről és arról is beszélgettünk, mi akadna meg a szemén a miskolci régiségvásáron.
– Milyen hely volt egy gyereknek a Vargahegy?
– Fantasztikus. Kicsaptak minket a mezőre, volt kis tó, kis domb, nagy hegy, és játszottunk, élhettük az életünket. Egészen más volt, mintha bent, a városban nőttem volna föl. Az utcában szinte én voltam az egyedüli lány, úgyhogy elég fiúsan nőttem fel. Olyannyira, hogy a nagymamám mindig akkor nyugodott meg, amikor azon a nyáron is betörték a fejemet. Akkor tudta, hogy megvolt, haladhatunk tovább.
– Rossz gyerek voltál?
– Inkább nagyon aktív. Mindenre fölmásztam, mindent kipróbáltam, a tóba is beleestem. Az egy nagyon pici tó volt a házak közti dombos részen. Ha befagyott, két lépéssel átcsúsztál az egyik végéből a másikba.
– A gyárba is beszöktetek?
– Akkor még folyt a munka, mi mindig csak fentről néztük. Hallottuk a zajokat, meg azt, amikor naponta többször is bejátszották a dudaszót. Gyerekként nekünk a gyár annyi volt, hogy ott volt lent, a nagy betonkerítés mögött.
– A szabadság mellett mi maradt meg abból, ahogyan otthon éltetek?
– Sokáig nem fogtam föl, hogy az öcsémnek és nekem nincs igazán fényes gyerekkorunk. Fürdőszobánk nem volt, vizet kellett melegíteni a fürdéshez, abban én is segítettem. Furcsán hangzik, de fogkefével az iskolában találkoztam először. Ahogy nőttem, jöttem rá, hogy az én édesanyám más, mint a többieké, az ő családjába az alkohol is beletartozik. Nem törődött velünk. Másnak befonták a haját, mást elkísértek az iskolába, engem meg anyám elküldött a boltba két felesért. Egy idő után rájöttem, hogy ha valamit szeretnék elérni, nekem kell kézbe vennem a dolgokat.
– A problémák a család szétválásához vezettek. Mi történt, amikor a szüleid különköltöztek?
– Mi anyukámmal maradtunk. Apám albérletbe költözött, és éjjel-nappal dolgozott, hogy megteremtse a feltételeket ahhoz, hogy magához vehessen minket. De a bíróság először anyámnak ítélt bennünket. Apám végül hitelből vett lakást, és egy újabb tárgyalás után hozzá költöztünk. Tizenkét-tizenhárom éves lehettem. Arra biztosan emlékszem, hogy nyolcadikban már nála laktunk, a Kiliánban, az Iván utcában.
– Mi segített azokban az években?
– Imádtam iskolába járni. A vasgyári 18-as általánosba jártam, nagyon helyes tanáraim voltak. Amikor később arra jártam, ugyanazt a téglás épületet láttam, csak valahogy kisebbnek tűnt. Gyerekként sokkal nagyobbnak láttam.
– Tizenhárom évesen már nyári munkát vállaltál. Mire kellett a pénz?
– Ruhára. A munkát még édesanyám intézte, akkor éppen jobban volt és dolgozott. Egy Vasedény üzlet alagsorában kellett méret szerint szétválogatnom a csavarokat és az anyákat. Rettenetesen unalmas volt, de az lebegett a szemem előtt, hogy nekem kell az a kis pénz. Később is szerettem, hogy van saját zsebpénzem. Apám és a nagyszüleim megadtak mindent, amit tudtak, de volt egy butik a belvárosban, valahol a színház környékén, egy árkádos átjárónál. Mindig oda jártam csorgatni a nyálamat. Volt, hogy egy hónapot dolgoztam egy szoknyáért és egy fekete, ezüstszálas, hosszú ujjú felsőért.
– A Berzeviczyben kereskedelmet tanultál, mégis tanár akartál lenni. Honnan jött az ötlet?
– Egy tanárnőmtől. Annyira megszerettem a történelmet és az irodalmat, hogy azt mondtam, én ezt szeretném tanítani. Jó pedagógusaink voltak, néhányan nagyon kemények is. Murányi tanárnő áruismeret-órájáról például a mai napig előttem van, hogyan kell lerajzolni egy kohót. Egyébként tiszta lányosztály voltunk, az évfolyam legrosszabb magaviseletével. Még egyenruhában jártunk, de lázadtunk, ahogy tudtunk. Aranyosi Péterrel is évfolyamtársak voltunk. Ő vendéglátós osztályba járt.
– A középiskola után Budapestre mentél, kereskedelmi főiskolára. Dolgoztál brókerként, aztán ingatlannal foglalkoztál. Hogyan jött ebből a tévé?
– Volt egy ingatlanügynökségünk, nekem kellett megnéznem az újságban, hogy megjelent-e minden hirdetésünk. Az egyik alatt ott volt egy másik hirdetés, hogy újságírókat képeznek. Hétvégén volt a képzés, gondoltam, úgyis ráérek, próbáljuk meg ezt is. Szeretek tanulni. Így kerültem a Komlósi Oktatási Stúdióba. Onnan választottak ki a Riporter kerestetik! vetélkedőbe, ahol Barabás Évi mögött második lettem. Akkor indult az RTL, oda is elhívtak.
– A 26 percben és a Mi? Mennyi? Miért? című gazdasági műsorban képernyőre is kerültél. Szeretted?
– Nem szerettem képernyőn lenni. Azt hiszem, nem volt meg hozzá az önbizalmam. Jobban szerettem a háttérből irányítani a dolgokat. Úgy voltam vele, hogy engem ne bámuljanak abban a nagy dobozban. Ez mostani fejjel elég viccesen hangzik, de tényleg így éreztem.
– Polgár Árpáddal is a tévézés hozott össze?
– A gazdasági műsorba forgattam vele egy hosszabb interjút. Már akkor is nagyon menő galériás volt. Később még többször összesodort minket az élet, és fokozatosan alakult ki a kapcsolatunk. Ha megkérdezed, pontosan mióta vagyunk együtt, egyikünk sem tud dátumot mondani. Egy idő után már annyit voltam nála, hogy megbeszéltük, ideje felmondanom az albérletemet, mert csak port törölni járok oda. Aztán azt vettük észre, hogy együtt élünk, együtt dolgozunk, és a nap huszonnégy órájában együtt vagyunk.
– Miért vártál sokáig a házassággal?
– A szüleim házassága miatt sokáig azt gondoltam, hogy sosem fogok megházasodni. Úgy éreztem, egy papír csak bonyolultabbá teszi a helyzetet, ha mégsem sikerül. A fiam, Dani már megszületett, amikor még mindig „csak” együtt élő pár voltunk. Tizenegy év telt el végül, mire összeházasodtunk.
– Mit lehet tudni a műtárgykereskedős életedről? Hogyan kerültél a Polgár Galériába?
– Danival hét hónapos terhesen még forgattam. A születése után hívtak egy induló műsorhoz, ahol egy fal mögül kellett figyelni az embereket. Ez volt a Való Világ. De úgy döntöttem, hogy ezért nem hagyom otthon a gyerekemet, inkább megnézem, miben tudok segíteni a családi vállalkozásban. A galéria sajtójával és marketingjével kezdtem foglalkozni. A tévétől jöttem, tudtam, milyen információ érdekli a szerkesztőségeket. Később elvégeztem a becsüstanfolyamokat is, mert egy idő után hozzám kerültek a kiemelt ügyfelek. Emberekhez birkatürelmem van, és majdnem mindenkivel megtalálom a hangot. A régiségek pedig már jóval korábban érdekeltek. Fiatal lányként is régi bútorokkal rendeztem be a lakásomat.
– Hogyan lett a nagy hajtásból és az évi tizenhat árverésből egy másik élet Floridában?
– Amikor megismertem Árpit, valóban rengeteget dolgozott. Szinte másfél nap szünet sem volt az életében. Lassan jutottunk el odáig, hogy nyáron elmenjünk két hétre, aztán egy hónapra. Később télen, amikor nem volt műtárgyszezon, egy-két hónapot már Floridában töltöttünk. Sokáig próbáltunk olyan ügyvezetőt találni, akire rá tudjuk bízni a galériát, de nem sikerült. Aztán betörtek hozzánk. A falon keresztül jutottak be, kifosztották a vitrineket, elvitték az ékszereket és a karórákat. Akkor azt mondtuk, ebbe mi nem akarunk belepusztulni, inkább átszervezzük az életünket.
Vettünk egy nagy lakatot, rátettük a boltra, és ennyi. Árpi életének egyik legnehezebb döntése volt. A műtárgyakkal viszont ma is foglalkozunk. Járunk régiségpiacra, tele van a naptárunk online árverésekkel. Ha találunk egy különleges órát, egy festményt vagy egy reneszánsz ezüstöt, ami érdekel bennünket vagy egy gyűjtőt, utánajárunk. Lehet, hogy egy évben tíz dolognak futunk neki, és kettőből-háromból lesz üzlet, de nekünk ez is elég.
– A család életében mi döntötte el, hogy mennyi időt töltötök Amerikában?
– Dani iskolája. Magyarországon kezdte, fontos volt, hogy rendesen megtanuljon magyarul írni és olvasni. Később Amerikában folytatta, és onnantól a tanév nagy részét kint töltöttük, nyárra jöttünk haza. Közben Floridában az ingatlanokkal is elkezdtünk foglalkozni. A két ország között ma is megoszlik az életünk, csak a fiam már egyetemista, és nem kell hozzá igazítanunk a mindennapjainkat.
– A tévé után a férjeddel közös YouTube-csatornátok, a Polgárnet lett az egyik tereped. Még újságírónak érzed magad?
– Ha úgy veszed, még ma is újságíró vagyok, hiszen YouTube-ozom. Szoktunk például kincskeresős videókat csinálni különböző régiségpiacokon. Van, hogy tíz helyre el kell mennünk, mire egyszer találunk valamit. Olyan ez, mint tűt keresni a szénakazalban. De sose tudhatod.
– Hallottál a miskolci régiségvásárról? Mit keresnél a standokon?
– Hallottam róla, még nem voltam, de már rajta van a listánkon. Az új helyszíneken általában csak pásztázok, végignézek mindent, és figyelem, min akad meg a szemem. Tudom, melyik kupacot érdemes áttúrni. Ezt nehéz elmagyarázni, de az ember szeme egy idő után rááll, hogy meglássa a szépet, az értéket, a régit a kacatok között is.
– Az hallottuk, hogy a sok elfoglaltság mellett újra iskolába jársz, most éppen mit tanulsz?
– Elvégeztem egy angol nyelvű etikettkurzust, és gondolkodom rajta, hogy a protokollal is foglalkozzak. A magam szórakoztatására. Szoktak hívni egyetemre és kisebb rendezvényekre, beszélek etikettről, nőiességről, arról is, hogyan változunk ötven fölött. Fontos nekem, hogy amikor a gyerek kirepül, az ember újra tudja gondolni, mit szeretne kezdeni az életével. Minél többet tanulok, annál jobban látom, mennyi mindent nem tudok még.
– A saját gyerekkorodból kiindulva mit gondolsz, ma könnyebb előre jutnia annak, aki nehéz helyzetből indul?
– Az internet miatt könnyebb hozzáférni a tudáshoz. Közben nem vagyok biztos abban, hogy minden iskolában adottak a feltételek ahhoz, hogy a tanárok már a legkisebbekkel is megszerettessenek valamit. Nekem sokat számított, hogy voltak ilyen tanáraim. Azt gondolom, hogy a tudás és a tanulás az egyetlen kitörési lehetőség. És nem az X-Faktor. Azt, amit megtanultál, senki nem veszi el tőled.
– Milyen gyakran jössz haza Miskolcra?
– Évente nagyjából kétszer. Édesapám és a mostohaanyám Ongán élnek, hozzájuk megyek, így Miskolcnak sokszor csak a szélén haladok át. A sétálóutcát nagyon szeretem, kevés ilyen szép része van az országnak. És ott a Bükk. Aki még nem járt Lillafüreden, vagy nem volt ősszel fönt a hegyekben, amikor a szalamandrák szaladgálnak, és színpompásak az erdők, annak nehéz elmondani, milyen fantasztikus élmény.
– Járod a világot és az országot, sok emberrel találkozol: felismered a borsodiakat, ha összefutsz velünk valahol?
– Igen, mert akadnak dolgok, amiket más szórendben, másképp mondunk. Meg onnan is lehet tudni, ki borsodi, hogy ő a jég hátán is megél. Lehet, hogy túlzás, de bárhol találkozom valakivel a világban, előbb-utóbb kiderül róla, hogy ózdi, vagy Borsod valamelyik szegletéből jött. Szerintem van bennünk küzdőszellem. Ha akartunk valami jót, azért tenni kellett, sokszor talán többet is, mint másoknak.
– Mostanság nem a legszebb időszakát éli a város, szerinted mire kellene építenie Miskolcnak a következő tíz évét, hogy kitörhessen a válságból?
– Én két lépéssel előrébb gondolkodnék. Olyan irányokban, amelyek máshol már természetesek egy nagyvárosban. A robotikára és a mesterséges intelligenciára gondolok például. Ha ezekre építve jönnének létre képzések és munkahelyek, annak tíz év múlva lehetne igazán érezni a hatását. Ehhez hosszú távra kell célt kitűzni.
POLGÁR TÜNDE RÖVIDEN
Polgár Tünde 1971-ben született Miskolcon. A Nap TV után 1997-ben csatlakozott az induló RTL Klubhoz, ahol a Mi? Mennyi? Miért? szerkesztőjeként és a Fókusz riportereként dolgozott. Később műtárgy- és ékszerbecsüs képesítést szerzett. 2018-ban szerepelt a Feleségek luxuskivitelben című műsorban, férjével 2019-ben indították el a Polgárnetet.
Fotó: Polgár Tünde archív
Ha szeretne tájékozott és jól értesült lenni, de messzire elkerülné a propagandát, iratkozzon fel hírlevelünkre! Amennyiben szívesen lenne a támogatónk, kattintson ide és csatlakozzon adománygyűjtésünkhöz!
