Borsod-Abaúj-Zemplén megye északnyugati szegletében, a civilizáció zajától távol létezik egy hely, amelynek puszta látványa is egyszerre lenyűgöző és szívszorító. Csokvaománytól alig három kilométernyire, az Ózdtól 32 kilométeres távolságra fekvő, sűrű erdővel borított dombok közé zárva bújik meg Tólápa. Ahogy Farkaslyukból a hegytetőre felér az ember, hirtelen elébe tárul a kis telep, s a dombok közé zárt völgy látványa elsőre csodálatosan szép. Ez a földrajzi izoláció azonban az elmúlt évtizedekben nemcsak védelmet, hanem sorsszerű elszigeteltséget is jelentett. Aki ma ide téved, egy csendes, elnéptelenedett vadtelepet talál, falunak semmiképp sem nevezhető kísértethelyet, amelyről az országban is csak kevesen tudják, hogy egyáltalán létezik. A fák között megbúvó düledező falak azonban egy olyan drámai múltról mesélnek, amely alig néhány évtized alatt járta meg a fegyenctelep poklát és a bányászvilág virágzó jólétét.
A völgy benépesülése: a fegyenctelep sötét évei (1951–1956)
Tólápa története nem egy békés falu alapításával, hanem a huszadik századi magyar történelem egyik sötét fejezetével kezdődött. A település kialakulása 1951-re nyúlik vissza, amikor a nehezen megközelíthető völgybe nagyrészt köztörvényes bűnözőket, valamint súlyos bűncselekmények miatt elítélt rabokat telepítettek. Tólápán 1952 és 1956 között egy szigorú fegyenctelep működött. A rabok mindennapjai a puszta túlélésről és a kőkemény fizikai munkáról szóltak. A tábor közvetlenül a helyi szénbánya aknájához kapcsolódott, ahová a fegyencek rabruhában szálltak le a mélybe. A zárt világban az őrök sem mehettek messzire; jó néhányan a családjukat is ideköltöztették. Ezzel akaratlanul is lerakták a civil közösség alapjait, hiszen a fegyveresek közül többen a rabok elszállítása után is itt maradtak, és hosszabb távra rendezkedtek be a dombok között. Ez a fegyenckorszak végül 1956-ban zárult le, amikor a rabokat végleg elszállították Tiszaszederkénybe.
A bányászkolónia virágzása és a Tólápai Bányász SE dicső napjai
A fegyenctelep felszámolásával Tólápa nem maradt üresen: a gazdátlanná vált infrastruktúrát a Farkaslyuki Szénbánya vette át, és a korábbi rabtelep rohamléptekkel alakult át bányateleppé. Mintegy félezer új lakó költözött be a hét darab kétszintes emeletes sorházba, többségük a távolabbi Szabolcsból érkező családok voltak. Tólápa hirtelen megtelt élettel és gyerekzsivajjal. A semmi közepén egy önellátó kis oázis jött létre. A csúcsidőben 130 családnak otthont adó kolónián helyben épült iskola és óvoda, a szórakozásra vágyókat mozi, sőt egy könyvtár várta, a nőknek pedig a helyi ruhagyár adott munkaalkalmat. A bányászat biztosította tisztességes fizetésből a lakások általában rendezettek voltak, az emberek kávét ittak, tévét néztek, és egészséges igényességgel tekintettek a jövőbe.
Mindezek mellett a virágzó bányászközösségnek volt egy saját, a járási bajnokságban vitézkedő futballcsapata: a Tólápai Bányász Sportegyesület, de még egy asztalitenisz-csapat is működött a telepen. A focipálya elhelyezkedése önmagában hordozta a borsodi futballromantika esszenciáját, hiszen a játéktér pontosan a lakótelep vége és a kőkemény munkát jelentő akna lejárata között feküdt. Hétvégenként a falu apraja-nagyja kivonult ide, hogy szurkoljon a helyi hősöknek.
A csapat szíve-lelke Soltész Miklós edző volt, aki stílusosan a pálya közvetlen szomszédságában, az 1-es számú házban lakott, míg a mellette lévő épület szolgált öltözőként és szertárként. A tólápaiak nemcsak elszántak, de eredményesek is voltak: a hatvanas évek második felében az együttes sikert sikerre halmozott, ami pár év múlva érte el az abszolút csúcspontját, amikor a csapat elhódította az Ózdi járási másodosztály bajnoki címét. A diadalt azonban nem követte több, a Tólápai Bányász SE nem sokkal a dicsőséges időszakot követően hirtelen megszűnt, örökre.
Az 1970-es évek realitása: elhanyagoltság és hiánygazdaság
Bár a településen pezsgett az élet, az 1970-es évek elejétől kezdve elindult az elhanyagoltság folyamata, és a helyzet innentől kezdve folyamatosan romlott. Az elszigetelt völgyben az alapvető ellátás is akadozni kezdett: az egyetlen élelmiszerboltban ugyan szép rend uralkodott, de a választék elszomorítóan kicsi volt; húst egyáltalán nem lehetett kapni, és a friss kenyér is csak késő délután érkezett meg a telepre. A nőknek megszűnt a munkaalkalom a ruhagyárban, és a lakók hiába várták a fejlődést, a közösségi összefogás hiányzott. Tólápa talán az egész ózdi járás egyik legelhanyagoltabb lakott területévé kezdett válni. Az úton és a telepen több helyen hízónak szánt kucukák (malacok) turkáltak egykedvűen, kisebb-nagyobb „névjegyet” hagyva maguk mögött. Az egészségügyi ellátás is minimálisra csökkent: mindössze hetente egyszer járt ki az orvos, és a védőnő is csak időszakosan látogatta a családokat. Az egyetlen szórakozást a kocsma biztosította. A külvilággal való kapcsot a keskeny, rossz úton döcögő buszjárat jelentette, amely naponta nagyjából negyven kanyart tett meg Tólápa és Csokvaomány között.
A korabeli lapok híradásai már tökéletesen lefestették ezt a romlást. A riportokban házfalakról omladozó vakolatról, az épületek ajtajain betört ablaküvegekről, valamint a hegy alatt magányosan, féltérdre ereszkedetten álló futballkapuról számoltak be.
Szociofotókon Tólápa megállt valósága
Ez a fojtogató, az 1970-es évektől kezdődő lecsúszás és stagnálás a következő évtizedben csak tovább folytatódott, amit a neves fényképész, Stalter György munkássága dokumentált a legnyersebben. A fotóriporter 1982-ben mutatta be az első Tólápán készült képeit. Azt vallotta, hogy a felvételeken szereplő elszigetelt, kitaszított emberek nem csupán passzív modellek, hanem egyenrangú alkotótársak is voltak. Emiatt a megértés miatt a képekből nem az olcsó „nyomorpornó” sugárzik, hanem valami csendes nyugalom és mély empátia, amivel kénytelenek vagyunk szembenézni.
Az egykori bányatelep 103 lakásából 1982-ben már mindössze 46-ban laktak, az elvándorlás után összesen 145 ember maradt a völgyben – elképesztő életkörülmények között. Stalter az első sorozat után még többször visszatért a telepre az 1980-as években, s döbbenten konstatálta, hogy Tólápán végleg megállt az idő. Szinte ugyanazok az emberek lakták ugyanazokat a beázó házakat, ugyanúgy. A Magyar Ifjúság hetilap 1988-as cikkében a kellően ironikus szerző például így foglalta össze a látottakat: „Tólápa az állandóságot képviseli ebben a gyorsan változó világban.” Tólápára egyszerűen nem gyűrűzött be semmi a fejlődésből; az egyetlen változás az volt, hogy ebben a kilátástalan közegben közben felnőttek a gyerekek.
A konzerválódástól a végső csendig
A farkaslyuki bánya és a ruhagyár bezárását követően az iskola és az óvoda kapuira is lakat került, a közösség pedig rohamos gyorsasággal alakult át az ország egyik legszigorúbb külterületi szegregátumává, egy elszigetelt vadteleppé. A magára hagyott telepen a kikopó bányászcsaládok helyét mélyszegénységben élő, halmozott hátrányos helyzetben lévő emberek vették át. Az egykor modernnek számító kétszintes épületek életveszélyessé váltak, a vakolat teljesen lehullott, a tetők beszakadtak. A Tólápán élők egyre távolabb kerültek a normális emberi életfeltételektől.
A hetven évig tartó agónia végére aztán 2024 tavaszán került pont. Itt, a Bükk mélyén zárult le sikeresen az ország legelső, európai uniós forrásokból finanszírozott hivatalos vadtelep-felszámolási programja. A Társadalmi Esélyteremtési Főigazgatóság projektjének köszönhetően a Tólápán maradt utolsó 15 családot – közel 50 embert, akik addig az életveszélyes falak között éltek – végleg kiköltöztették az elszigetelt völgyből. A tólápaiak beköltöztek Csokvaomány anyatelepülésre, ahol a családok összetételéhez igazodva felújított vagy újonnan épült ingatlanokba integrálták őket, esélyt adva nekik az önfenntartó és méltó életminőségre.
Mára a hajdani futballcsapat pályáját, az egykori 1-es házat és Soltész Miklós szertárának maradványait elkezdte visszahódítani a természet. Az egykori telep elképesztően intenzíven cserélődő közösségei – kezdve a kényszermunkára ítélt rabokkal, folytatva a büszke és virágzó bányászkolóniával, egészen a szegregációban élő, mélyszegénységbe taszított emberekig – alig hét évtized alatt tűntek el a történelem süllyesztőjében, amely folyamat végül elvezetett az országos viszonylatban is ritka teljes elnéptelenedéshez. A korábban féltérdre ereszkedett kapukat mára teljesen elnyelte a múlt. Tólápa igazi öröksége azonban nem az omladozó falakban, hanem az egykori bányászcsaládok leszármazottainak történeteiben él tovább. Az ő elbeszéléseik emlékeztetnek minket arra a megrendítő igazságra, hogy a felemelkedés és a pusztulás sokszor csupán egyetlen focipályányira van egymástól.
Szerző: Orosz Zsolt / A FutballKutató. A fotók forrása: Stalter György, illetve az Akik Tólápán éltek, nőttek fel Facebook-oldal (nem feltétlenül Tólápán készült minden felvétel)
Ha szeretne tájékozott és jól értesült lenni, de messzire elkerülné a propagandát, iratkozzon fel hírlevelünkre! Amennyiben szívesen lenne a támogatónk, kattintson ide és csatlakozzon adománygyűjtésünkhöz!
