Szilveszter éjszakája ünnep kellene legyen, nem gyászolnivaló. Mégis 1965. december 31-én az aggteleki Baradla-barlang mélyén, a Styx-járat jeges vizében három fiatal diák életének vetett véget az ismeretlen — a hivatalos megállapítás szerint a hideg, egy túlélő vegyész szerint valami egészen más.
A pannonhalmi bencés gimnázium tanulói és tanáraik már napokkal korábban tábort ütöttek a barlangban. Pászthory György Valter biológia-kémia tanár, a Rómer Flóris barlangkutató szakkör vezetője nem először szervezte meg ezt a szilveszteri kirándulást: 1963-ban és 1964-ben is elvezette diákjait a Baradlába, kisebb távokon. Az 1965-ös év utolsó napjára azonban a legnehezebb és legveszedelmesebb szakasz bejárását tervezték — a Styx-járatot, amely a föld alatt a magyar–csehszlovák határig vezetett.
A csapat tíz főből állt: hat fiú, három lány és egy kísérő tanárnő, Szemlér Mária. A három diáklány a táborhelyen maradt. Este nyolc óra körül nyolcan szálltak le a föld alá, hogy bejárják a hatszáz-nyolcszáz méteres patakszakaszt, ahol a víz térdig, derékig ért, egyes szűkületekben a búvároknak teljesen a víz alá kellett merülniük. A levegő hőmérséklete tíz fok volt, páratartalma közel száz százalék — a ruhák száradásának semmi esélye nem volt.
Elérték a határt jelző vasrácsot, elénekelték a Himnuszt, rákötötték a zászlót, majd elindultak visszafelé. Ekkor kezdődött az, amire senki sem számított. Az egyik diák, Wettstein Antal jelezte, hogy rettenetesen fáradt, és nem akar tovább menni. A tanár erélyesen rákiáltott, karonfogta. A visszaúton aztán sorra hullottak el a fiúk — előbb egy vesztette el az eszméletét, majd kettő, majd a harmadik is. A karbidlámpák eltömődtek és kialudtak, egyetlen zseblámpával haladt a megfogyatkozott csoport a kijárat felé. Pászthory és Szemlér tanárnő, felmérve, hogy önerőből nem tudják kihozni a diákokat, a felszínre siettek segítségért — hátrahagyva a hat fiút a hidegben, a vízben, az iszapos parton. Mire a határőrök és a bányamentők megérkeztek, három diák — Brückner Emőd, Wettstein Antal és Haader Pál — már menthetetlen volt. Rill Attila, Borbás László és Ruff János kórházba kerültek, de felépültek.
A tragédia utáni napokban bejárta a szakaszt egy vizsgálóbizottság is, Magyari Gábor barlangigazgató vezetésével. A fiatalokból álló csoport másfél óra alatt frissen és minden különösebb fáradság nélkül tért vissza, semmiféle rendellenességet nem tapasztalt. Ez a tény is terhelő adat lett Pászthory ellen, aki mindvégig tagadta felelősségét. A tárgyaláson hideg magabiztossággal ismételte: „Mindent megtettem a túra sikere érdekében. Felelősség nem terhel, bűnösnek nem érzem magam.”
A miskolci megyei bíróság 1966 októberében háromrendbeli, gondatlanságból elkövetett emberölés miatt négy év szabadságvesztésre ítélte. Egy párhuzamos ügyben — amelyben a Balatonon egy tanítványa nővérét hagyta veszedelmes helyzetben — a veszprémi bíróság két évet szabott ki rá, amelyből a felét hozzáadták az aggteleki ítélethez. Végül öt évet kapott, amelynek egyharmadát jó magaviselet miatt elengedték.
Az igazságügyi szakértők a halál közvetlen okaként a szervezet tartós lehűlését és teljes kimerülését jelölték meg. Pászthory maga az oxigénhiányt tartotta a rosszullétek kiváltó okának — úgy vélte, a lehűlés csupán következmény volt, nem ok. A barlangból túlélőként kijutó Rill Attila, aki felnőttként vegyészmérnök lett, azonban évtizedekkel később egészen más magyarázattal állt elő.
Visszaemlékezésében azt írta: meggyőződése, hogy a barlang vizében feloldódott valamiféle mezőgazdasági vegyszer okozhatta az eszméletvesztéseket — a testfelületen át felszívódva a fiatalabbakra és gyengébbekre sokkal gyorsabban hatott. Ezt a lehetőséget az akkori nyomozás soha nem vizsgálta meg; egyesek szerint azért sem, mert a Baradla közel volt a csehszlovák határhoz, és kínos lett volna, ha kiderül, hogy a szomszédos, baráti ország vizei felelősek három magyar diák haláláért.
A per egyébként nemcsak büntetőjogi ügy volt — a diktatúra politikai tőkét kovácsolt a tragédiából. A bencés rend, az egyházi oktatás és különösen Legányi Norbert főapát, aki a második vatikáni zsinaton kendőzetlenül tájékoztatta a pápát a magyarországi egyházi viszonyokról, célkeresztbe kerültek. Pászthory szabadulása után nem térhetett vissza Pannonhalmára, évekig sekrestyésként és temetőőrként élt Tatán. „A barlangtragédia nagyon fájt, de lelkiismeretem szerint ártatlannak és bűntelennek éreztem magam” — vallotta 1993-ban egy interjúban. 1996 májusában hunyt el, a tihanyi apátság templomában helyezték örök nyugalomra.
A három fiú halálának pontos oka hatvan év elteltével sem tisztázott teljes bizonyossággal. Ami biztos: egy szilveszteri éjszakán három fiatal élet aludt ki az aggteleki barlang mélyén, és a tragédia nyomán elindult per mély sebeket hagyott egy egész szerzetesi közösségben — miközben az igazi kérdésekre mind a mai napig nem érkezett megnyugtató válasz.
A tragédia irodalmi feldolgozása is született: Gyurkovics Tibor, aki maga is egyházi gimnáziumban tanult, Isten nem szerencsejátékos címmel drámát írt az esetből, kritikus szemmel vizsgálva a történteket.
Ha szeretne tájékozott és jól értesült lenni, de messzire elkerülné a propagandát, iratkozzon fel hírlevelünkre! Amennyiben szívesen lenne a támogatónk, kattintson ide és csatlakozzon adománygyűjtésünkhöz!
