Az “És mi van Tomival” című alkotás holnaptól gátlástalanul szaggatja fel az ország megkerülhetetlen problémáiból fakadó, erősen vérző sebeket. Aki ezt a filmet megnézi, számítson rá, hogy minimum két napig gondolkozni fog azon, hogy mit tett eddigi életében, vagy hogy milyen embernek tartja magát. Onnan tudjuk, hogy láttuk. Sőt, a kulisszák mögé is betekintést nyertünk, ugyanis alkalmunk nyílt egy premier előtti interjút készíteni a film borsodi kötődésű színésznőjével, Tóth Zsófiával.
A miskolci Művészetek Házának mozitermében ülve már az első pillanatban világossá vált a jelenlévők számára, hogy – az egyébként támogatás nélkül készült, alacsony költségvetésű filmből – sikerült a szó szoros értelmében mindent kihozni. Az alkotás rögtön a nyitó jelenettel belemarkol az ember lelkébe, mégpedig olyan valósággal, hogy nekem ott kellett hagynom a vetítést pár percre. Egy cigaretta és némi győzködés után azonban visszatértem a nézők közé, és bátran kijelenthetem, hogy ez egy határozottan jó döntésnek bizonyult. Hozzáteszem, hogy elképesztően szerencsésnek mondhattuk magunkat mindannyian, akik aznap megnézhettük a filmet, hiszen a premier valójában csak október 31-én esedékes.
Ahogyan az az előzetesben is látható, a film kendőzetlen őszinteséggel fejtegeti hazánk társadalmának égető fontosságú kérdéseit, leginkább az alkoholizmust.
” Ha be vagyok b…va az a baj, ha nem vagyok beb…va, az nem baj, de nem jó” – tárja fel a probléma lényegét Pali, a liftszerelő alkoholista.
A függőség, a belső harcok, a nehezen kezelhető fájdalmas kudarcok, a barátság és az elme démonai megelevenednek a vásznon, mégpedig olyan neves művészek játékával, mint például Thuróczy Szabolcs, Polgár Tamás, Fodor Annamária és Tóth Zsófia, aki BAZ megyei kötődéssel is rendelkezik, hiszen hat éves korától a középiskola elvégzéséig Kistokajban, a Miskolc környékén található településen élt, és amikor ideje engedi, akkor is ide látogat haza. A színésznő Till Attila filmjében a főszereplő alkoholbeteg apa, Sanyi lányát alakítja, így akarva-akaratlanul is bele kellett kóstoljon egy szesszel és problémákkal átitatott család atmoszférájába. Arról, hogy hogyan sikerült neki átadnia magát ennek a szerepnek, és hogy milyen érzéseket váltott ki belőle mindez, egy exkluzív interjú keretében faggattuk őt.
B24: A film mély érzékletességgel mutatja be, hogy is néz ki belülről egy függőséggel és a hozzá társuló problémákkal küzdő magyar család élete. Neked hogyan sikerült azonosulnod ezzel a légkörrel, volt esetleg bármilyen kapcsolatod az alkohollal, vagy szenvedélybetegekkel?
T.Zs.: Nekem szerencsére sikerült elkerülnöm ezeket a problémákat, mivel én nem vagyok egy nagyivó, és a közvetlen környezetemben sincs alkoholfüggő személy. Azonban természetesen nem kellene messzire mennem ahhoz, hogy egy kicsit tágabb körben szétnézve találkozhassak hasonlóval, hiszen jól tudjuk, hogy hazánkban más európai országokhoz képest jóval több gondot okoz az alkohol.
Sokat segített a felkészülésben, hogy rengeteget beszélgettünk ezekről a dolgokról és próbáltunk is elég sokat. A felvétel alatt pedig Tilla felhívta egy mentős ismerősét, így én a jelenetben zajló segélyhívást egy hivatásos életmentővel folytattam le, amitől az egész helyzet nagyon életszerűvé vált.
B24: Te személy szerint mit éreztél igazi kihívásnak a forgatás során?
T.Zs.: Az első tíz perc kihívás volt a javából, mert ezt Attila egy kameramozgásból szerette volna felvenni, így nehéz volt mindig a megfelelő helyen és pozícióban lennem, valamint az egyik kellék, az összetörhető rádió is korlátozott számban állt csak a rendelkezésünkre, így ezekkel is takarékoskodnom kellett. De ami ennél is lényegesebb, hogy ebben a jelenetben szerepelni érzelmileg is egy nagyon megerőltető feladat volt.
Másféle nehézséget jelentett az órákig tartó forgatáson, hogy egy egyéves gyerek figyelmét miképpen lehet lekötni huzamosabb ideig, mikor már nagyon fáradt. De Danika szuper jó arcnak bizonyult, jó volt vele ,,játszani”.
B24: Mit gondolsz, szerinted mit akart Till Attila üzenni az embereknek ezzel a filmmel?
T.Zs.: En azt hiszem, hogy erre a kérdésre mindenkinek egyénileg kell megtalálnia a választ a saját fordításában. Sokféle sors létezik, és szerintem ebben a vászonra vitt száz percben minden magyar ember megtalálhatja önmagát valahol valamelyik jelenetben, vagy karakterben, és ettől válik igazán személyessé az üzenet.
Az “És mi van Tomival” forgatása egy különleges alkalmat jelentett nekem. Úgy is mondhatnám, hogy a film egy igazi ‘szerelemprojekt’, amely egy csodálatos csillagzat alatt született” – számolt be érzéseiről Tóth Zsófia.
B24: Természetesen nem szeretnénk túl sok információt közölni a filmről, hiszen még a premier vetítés sem zajlott le, úgyhogy most mesélj inkább magadról egy kicsit! Miért döntöttél úgy, hogy a színészetet választod hivatásul, és hogyan vezetett az utad Kistokajból a Katona József Színházba?
T.ZS.: Kistokaj a tanulmányaimnak csak az első hat évében játszott szerepet, amíg oda jártam általános iskolába, ezután viszont hatosztályos gimnáziumban kezdtem tanulni az Avasi Gimnáziumban, nem sokkal később innen is tovább álltam és végül a Miskolci Herman Otto Gimnáziumban kötöttem ki. Tíz évig szinkronkorcsolyáztam, az utolsóban már a magyar válogatottba is bekerültem. Azt hiszem, körülbelül ekkor kezdtem el azt érezni, hogy az előadás, illetve színpadi megjelenés sokat jelent nekem, és nagy örömöt okoz. Ezután elmentem egy drámatáborba, ahol szuper élményekkel gazdagodtam, melyek hatására elkezdett körvonalazódni a fejemben a gondolat, hogy a színésszé válás útjára lépjek. Így meghoztam a döntést és felvételiztem a Színház -és Filmművészeti Egyetemre, de emellett beadtam a jelentkezésemet pszichológia szakra is, mert az is érdekelt.
Aztán a dolgok úgy alakultak, hogy az SZFE-re nem sikerült első körben bejutnom, ráadásul a másik felvételiről is lecsúsztam egyetlen ponttal. Utólag visszagondolva egyáltalán nem bánom, hogy mindez így történt, mert bár egy évet várnom kellett a következő próbálkozásig, ez az időszak igazán tartalmasan telt el. Ebben az évben dolgoztam és sokat utaztam, de más izgalmas dolgokat is kipróbáltam, mint például a jobb agyféltekés rajztanfolyam, vagy a siklóernyőzés. Mindeközben persze gőzerővel készültem a következő felvételire, az erőfeszítéseimet pedig siker koronázta, hiszen másodjára már bejutottam az SZFE-re. A sors iróniája, hogy ekkor már a másik helyre is felvettek volna. Jó kérdés, hogy ha nem hiányzott volna az ominózus egy pont az első alkalommal, akkor most hol lennék. Ezt nem tudom, de azt hiszem, minden úgy történt, ahogy történnie kellett.
B24: Sosem gondolkoztál azon, hogy visszatérj Kistokajba és esetleg a jó hírű Miskolci Nemzeti Színházban dolgozz?
T.ZS.: A Miskolci Nemzeti Színház eredményes és minőségi munkát végez, valamint nagyon széles a repertoárja, de mivel én már az egyetem megkezdésekor Budapestre költöztem, így az életem minden része ebbe a városba koncentrálódik. Szerencsés voltam, mert több budapesti társulat és színház is hívott gyakorlatra, így valahogy evidens volt, hogy itt maradjak. Itt élnek a barátaim, itt dolgozom, ráadásul a színházi szerepek mellett szinkronizálok és más független projektekben is részt veszek, emiatt könnyebb nekem, ha a fővárosban maradok. Úgyhogy eddig nem gondolkoztam ezen, és most nem is aktuális, de a jövőben ki tudja, mi történik.
B24: Milyen műsorokban vállalsz szinkronizálást, és milyen szerepekben láthatunk téged a színházon kívül?
T.ZS.: Több kisfilmben volt szerencsém szerepelni, mint például a “Csönded”, a “Kiáltás”, a “Tindermeccs”, vagy a “Mintha kéne” című alkotásokban, két éve pedig a Friss hús rövidfilmfesztivál arca voltam. Ami a szinkronizálást illeti, kishal vagyok még a tengerben. Az ilyen jellegű felkéréseim közül a legismertebb talán a “Fecsegő tipegők” remake-je, a “Baby Shark”, a “Too hot to Handle” vagy a “Lányok a buszon” című sorozat, de a “Dűne” című netflixes sorozatban is hallható leszek.
B24: Ha választanod kellene, akkor tudnál mondani “legkedvesebb gyermeket”, azaz, hogy mit tartasz a kedvenc szerepednek?
T.ZS.: Ez nyilván egy nagyon nehéz kérdés. Szerencsére volt már egy pár, de azt hiszem mostanság a “Magányos emberek” áll a legközelebb a szívemhez.
B24: Bár Miskolcra nem szeretnél hazajönni, azért biztosan akad pár szép emléked azokból az időkből, amikor még Kistokajban laktál. Tudsz ilyet mesélni?
T.ZS.: Természetesen. A mai napig nagyon szeretek hazajárni, főleg kutyát sétáltatni a határban. Ez az egyik kedvenc elfoglaltságom. De a gyermekkoromra is szívesen emlékszem vissza, jó volt itt felnőni. Érdekesség, hogy láttam Guzi Blankával is beszélgettetek, akivel szinte együtt nőttünk fel. A szüleim Blanka keresztszülei, az ő szülei pedig tesóm keresztszülei. Valamint az anyukája osztályfőnököm is volt általános iskolában.
Az “És mi van Tomival” című filmet csütörtöktől vetítik a mozik országszerte.
Ha szeretne tájékozott és jól értesült lenni, de messzire elkerülné a propagandát, iratkozzon fel hírlevelünkre!
