A kazincbarcikai rémmese sajnos egy megtörtént eset még négy évvel ezelőttről. Teljesen más világot éltünk akkor, nem volt háború, ám még csak második hullámát kezdte meg akkor a Covid-19 Európában, megnehezítve ezzel a tavaszi lezárások után még talpra sem álló ágazatokat és embereket.
És itt van egy emberi sors is, ha valaki egyszer (akár önhibáján kívül is) lecsúszik és a nyomorba, éhezésbe jut, onnan nagyon nehéz a visszaút felfelé. Gáll Nori esete is ilyen, aki a szomorú történet óta már könnyen lehet, hogy nincs is az élők sorában.
Négy évvel ezelőtt Babácsi Andrea tette közzé a közösségi médiában ezt a rendkívül szomorú és csak negatív tanulságokkal járó történetet. “Ma délután az egyik barcikai étterem kinti teraszán bukkant fel ez a férfi. A maradékot kérte el az előttünk lévő asztalnál ülő két fiataltól, akik neki adták és ő a fájós kezével be is öntötte egy nejlon zacskóba.
Meghívtam az asztalunkhoz, és láttam a körülöttünk lévőkön, és a személyzet tagjain a rosszalló pillantást /az utóbbi arra hivatkozva, hogy kéreget és sokszor zavarja a vendégeket / mondjuk ha napokig nem eszik az ember az felülír néhány etikát. És ezt most finoman fogalmaztam.
Tehát Nori, hiszen így hívják. Gáll Nori, de én Norbiztam ül velem szemben és mesél.
Ahogy kérdezem mit szeretne enni, csak annyit mondott: egy kis meleg levest és kicsordult a könnye és elcsukló hangon mondta: de jó lesz, olyan régen ettem már. Hát nekem is gombóc lett a torkomban. Míg várjuk a levest, kérdezem, hogyan jutott erre a sorsra? Van-e fedél, ahol meghúzódik éjszaka, esetleg tisztálkodni tud e? Mi van a kezével? És vannak-e rokonai? Meséli, hogy 23 évig volt a BVK-ban /ő még így hívja/, beteg szüleit ápolta, de elhunytak évekkel ezelőtt. Van 2 testvére, de nem tartják a kapcsolatot. Persze tudom, az éremnek két oldala van, és biztos nem minden pont úgy történt, ahogyan ő meséli, de látva az arcát, a tekintetét, a vérben lévő szemeit, mivel hiányzik a szemüvege, amit elloptak tőle. Átfutott az agyamon, hogy ma ő örül egy tányér levesnek, holnap lehet már én vagy te, aki most éppen olvasod ezt a pár sort. Annyi ismerőst felsorolt, annyi havert, akikkel együtt nőtt fel a Csokonain. Most senki sincs.
Tudom megosztja majd ez a pár sor az embereket. Lesz aki azt írja alkoholista, kunyerál és lehet covidos. Nem az, van negatív tesztje és mehet a hajléktalanszállóra, ha az ott előírtak szerint fog viselkedni. Már volt is ott, de áprilistól az elmondása szerint már nem engedték be. Telefonáltam és megnyugtatott a Kazincbarciai Polgárőrség vezetője, hogy figyelni fogják és segítenek, akár bekísérni a hajléktalan szállóra, de ha nem akar odamenni, akkor nem lesz hol aludnia és tisztálkodnia. Biztosan van ennek is oka én ezt nem vitatom és nem állítom, hogy szent, csak EGY EMBER! Engem személy szerint annyira megindított ez a találkozás, amikor a szemem előtt zajlik egy felnőtt ember öröme egy tányér meleg leves láttán.
A kezei nagyon rossz állapotban vannak, nem tudta még a kanalat sem megfogni rendesen. Próbáltam munkában segíteni neki lakhatásért cserébe, de ezzel a kézzel ő nem tud sajnos. Csontrákot állapítottak meg nála, elmondása szerint. (…)
Ma én voltam a legboldogabb, hogy egy meleg étellel tehettem jót valakivel. Mert ma, abban az időben ott kellett lennem…
A két kép között 4 év telt el.” (Azóta pedig újabb négy év – a szerk.)
Tudunk valamit Noriról?
Ha szeretne tájékozott és jól értesült lenni, de messzire elkerülné a propagandát, iratkozzon fel hírlevelünkre!
