“Alea iacta est”*
Innen már nincs visszaút. Vagyis!? Tegyük fel a kérdést: Quo Vadis?
Ugyanúgy esélytelen lenne a demokrácia helyreállítása Magyarországon, mint két kockával egyet dobni? Ami ugyebár nem teljesen lehetetlen, de lássuk be: nagyon valószínűtlen.
A magyarázat kézenfekvő. Gondoljuk végig, hogy mit nyerhet Magyarország egy diktátorral, egy általa felépített birodalommal és állítsuk szembe azzal, hogy mit veszíthetünk vele!
Annak az illúziónak a széles körű elfogadottsága, hogy Magyarország felemelkedése, a trianoni revízió, mi több Attila hun király birodalmának feltámasztása van Orbán Viktor kezében, arra utal, hogy sokan élnek ma Magyarországon a regék, mondák, avagy a mesék világának bűvöletében.
Ma Magyarországon tömegeknek nincs racionális elképzelésük a világunk működéséről. Azoknak a folyamatoknak a hatásmechanizmusairól, melyek a társadalmunkat alapvetően, strukturálisan meghatározzák.
Van a “Vezír” és vannak a “Lófők” és minden más rájuk van bízva. Nincs gond.
Csupán néhány egyszerűen végrehajtható dolga van a népnek: javakat termelni és mindent, amit csak lehet, felajánlani a Nagy Célért (amit persze a Vezír fogalmaz meg).
Emellett mintegy másodlagos feladatként, önszorgalomból teljesíthető, ki-ki saját tehetsége szerinti vállalás alapján, hogy lehet szurkolni: Hajrá! Győzni fogunk! (ez utóbbiban már az összetartozás sugallata is ott lebeg) és a többi…Et cetera…
Nem bonyolult. Sőt! Egyszerű, hétköznapi emberek számára is könnyen teljesíthető. És ez, viszonylag alacsony energia-befektetés mellett a lehető legnagyobb eredménnyel kecsegtet, vagyis azzal, hogy világot hódíthatunk közösen a “Kárpátok Vén Géniusza” oldalán és ismét méltó helyére kerül a nemzetünk nimbusza. Mi leszünk az isten igéjét hirdető keresztény kultúra dicső keresztes lovagjai… és (nem mellékesen) egy napon újra befolyásos birodalommá válunk.
A diadal pedig közös lesz. És akik a “győztes oldalán állnak” azok a győzelmet a győztesekkel közösen ünnepelhetik.
Ez az álomkép lebeg a háttérben sokaknak.
A győzelem nem más, mint a harc, a viadal, az erő, a dominancia próbája. A várva várt végkifejlete annak, ami igazolja a létezés jogosságát. A kiválasztódást. A szelekciót. Az erősebb győz elve mentén.
És ez az a pont, ahol ütközni látszik modern korunk Magyarországának aktuális problémája. A pedagógusok kérdése.
Az evolúció alapvetően (hogy tudományos legyek:) a kompetencia preferenciák elvét követi. A természetben a leggyakoribb “kompetencia” – avagy inkább készség, a nyers erő. Az erősebb győz. A nagy megeszi a kicsit stb. Az emberi civilizációk viszont a tudományok eszközeinek segítségével emelkedtek felül a természeten és igen! egymást is ezzel tudtuk felülmúlni.
A pedagógusok a tudomány megszemélyesítői, mióta világ a világ. A tudomány maga, a háborúk idején sajnos kivétel nélkül az erő és a hatalom eszközévé retardálódik vissza.
Most háború van. Papíron legalábbis.
Most a tanár (értsd: pedagógus, akit a hatalom arra a célra képzett, hogy szolgáljon feltétel nélkül) a hatalom eszköze kell, hogy legyen (pont).
A pedagógus alapvetően feltétel nélkül kell, hogy a közös célt szolgálja, mert egyébként elárulja a közös célt. Kockáztatja mindazt az erőt, energiát, amit a közös célok elérése érdekében fektetett be a hatalom, vagy az azt szolgálók a győzelem érdekében.
A kedves, szimpatikus pedagógus legyen egyszerű szolga. Nem vezetői szerepbe való. Háború idején harcosok kellenek vezetőnek. Erő és dominancia. Szigor.
Ergo* (* latin: tehát): a konklúzió.
Legyen viszonyítási alap az evolúció.
Az egyedfejlődés alapvetéseihez kell visszatérni ahhoz, hogy megértsük a pesterzsébeti időközi választás eredményét.
Magyarország sokak szerint leginkább “győzni” akar. Azok szerint legalábbis, akik az evolúció alapvetései szerint élnek. Vagyis azok szerint, akik a regékben, mondákban élve azt vallják, hogy az erősebbnek van kizárólagos joga a túlélésre, vagyis az erősebbnek van joga egyedül az élethez.
Ezek szerint Albert Einstein, Thomas Alva Edison, Nikola Tesla, avagy Stephen Hawking és a többi, fizikailag gyenge elme a Taügetos hegyére való tudósok voltak. Ők egytől-egyig arra ítéltetettek volna, hogy kizárólag az erőt, a hatalmat szolgálják? Nem fejlődött általuk a civilizációnk? Relatív… Ez is…
Egy kérdés merül fel a Budapest- Pesterzsébet, vagyis a Budapest 10 – es választókerületében lezajlott, 2022. december 18-i időközi választással kapcsolatban, a fenti okfejtés alapján: “Ezért másztunk volna le a fáról?”
Valóban nincsenek olyan távlati célok, amik arra sarkallnák az ezeréves nemzetet, hogy kulturális, tudományos értékeinkkel tűnjünk ki a számos népcsoport közül? Hogy olyan dolgokat tegyünk, amiért cserébe reménykedhetnénk, hogy az “Isten gyönyörködve nézzen ránk”?
Spárta és Athén értékrendje vívódik ma hazánkban. Azok, akik eleget tudnak, megértik az összefüggést: a lovat egy ember is a vájúhoz vezetheti, de száz is kevés, hogy megitassa, ha a ló nem akar inni, mert nem szomjas.
A magyar nemzet még nem eléggé szomjazza az igazságot. Hogy többek vagyunk, mint hús és vér. Hogy az intelligencia nem csupán áldás, de egyben felelősség is. Nem véletlenül áldott meg minket vele a Jó Akarat. Szolgálnunk kell általa és érte. Mert az ember erre rendeltetett.
Tudom: – kényelmetlen, sok vele a meló… mindezt másokért is csinálni! Na hallod!
Én elismerem az erőt, az ügyességet. A bátorságot tisztelettel díjazom, de a tudományban is hiszek. Sőt! Tudom, hogy az ember a tudomány segítsége nélkül nem lett volna képes elindulni meghódítani a világűrt.
Én hiszem, hogy a pedagógusok nélkülözhetetlenek. Nélkülözhetetlenek, mert ők a fejlődés folytonosságának zálogai. Ők készítik fel az újabb és újabb generációt a jövőre. Ha nincs tanár, nincs jövő.
Pesterzsébeten ismét egy kicsi jövőt temettük el 2022. december 18-án.
Maradt még amiből fogunk tudni építkezni, vagy hagyjuk, hogy minden valódi tudományra termékeny talajt besózzon a Fidesz-rezsim és csak azokat hagyja meg, amik az önös céljait szolgálva teremnek kóros és káros produktumot?
(* latin: a kocka el van vetve)
