A szocializmusban nem úgy volt ám még, hogy megvásárolok egy új autót és maximum néhány héten belül már vezethetem is. Hosszú éveket kellett rá várni, az NDK-ban például nemegyszer egy teljes évtizedet. Hihetetlen a mai világban ebbe belegondolni.
Ma egyetlen dolgon múlik, hogy az ember milyen kocsit vásárol: a pénztárcája vastagságán.
Legjobb esetben csak a forgalomba helyezés napjait, heteit kell kivárni, ha valami ritkább autót vagy különleges extrákkal felszereltet akarunk venni, akkor is legfeljebb két-három hónapot kell várni.
– Annak idején a Belvárosból a 15-ös busszal jártam haza iskolából, s nemegyszer leszálltam, hogy a Martinelli – ma Szervita – téren a időközben lebontott Merkur-szalonban megnézzem az autókat. De nem is a kocsik érdekeltek igazán, azzal szórakoztam, hogy az aktuális állás szerint melyik modellre kell a legtöbbet várni. Az biztos, hogy például 1976-ban 1980-ra ígért szállítással nem lehetett nyerni – emlékezik vissza a szocializmusra oly jellemző hiánygazdaságra Miklós, a Vasárnapi Blikk „hivatalos nosztalgiázója”.
Persze nem csak emiatt volt különös annak idején az autó vásárlása. Egyrészt néhány kivételezettől eltekintve mindenki csak a Varsói Szerződéshez tartozó országok gyártmányai között válogathatott. Trabant és Wartburg az NDK-ból, Zaporozsec, Moszkvics és Zsiguli (később Lada) a Szovjetunióból, Skoda Csehszlovákiából, kis és nagy Polski Lengyelországból, Zasztava Jugoszláviából.
Akinek volt pénze, s nem akart tényleg öt-hat esztendőt várni egy új kocsira, az kétévente befizetett egyre, így amint megérkezett az utánpótlás, a használtat továbbadta. Akinek meg nemcsak pénze volt, de összeköttetései is, az 10% felárral soron kívül vásárolhatott autót.
Most, 2021-ben Magyarországon a Dacia Loganhoz lehet a legolcsóbban hozzájutni, 2,899 millió forintért. Ez a KSH adatait figyelembe véve tíz hónapnyi átlagkeresetből megvásárolható – ha semmi másra nem költ az ember. A hetvenes évek közepén a Trabant volt az árlista legalján, 50 000 jó magyar forintért lehetett megvenni, ez akkoriban nagyjából 17 havi fizetésnek felelt meg, azaz nem igazán volt különbség a jelenkorhoz viszonyítva.
Aztán amikor a sok év türelmes várakozás után jött az értesítés, hogy át lehet venni az autót, a családfő kivillamosozott, kibuszozott a csepeli telepre, s vitte haza boldogan az új autót.
– A mai fiataloknak bizonyára hihetetlen – folytatja Miklós –, de lehet, az idősebbek is elfelejtették már, hogy mi volt az első kérdésük apuhoz az otthon izgatottan várakozó gyerekeknek: Na, milyen színű?
Mert amikor megrendelte az ember, akkor ugyan be kellett jelölni, milyet szeretne – jobb esetben akár négy-öt színből is lehetett választani –, de ez aztán senkit nem érdekelt: amilyen épp jött, azzal ment nagy örömmel haza.
Akik még rosszabbul jártak
Az ember ép ésszel azt gondolná, hogy a gyártó országban nyilván jóval kevesebbet kellett várni az új autóra. Hát nem. Legalábbis nem mindenhol. A keletnémetek, akik a Trabantot gyártották, minket irigyeltek, hogy átlagban öt év után hozzájutottunk az akkoriban itthon „papírjaguárnak” csúfolt autóhoz. Náluk ugyanis ez tíz évnél nem ment hamarabb. (Blikk.hu)
