Trükkös férfi Orbán Viktor. Ha valamit nem lehet elvitatni tőle, azt biztosan nem, hogy jól ismeri a magyar néplelket, a magyar társadalom tagjainak általános mentális és szellemi állapotát, s ezen túl is elsősorban tudja azt, hogy minden cselekvőképes felnőtt embernek egy szavazata van és minden egyes ilyen szavazat pont egyet ér. Se többet, se kevesebbet. És ez utóbbi egyébként így van jól. Orbán azonban ravasz és taktikus is, és a célja elérése érdekében, bármi legyen is az, hajlandó (szépen mondva) minden követ megmozgatni, másképpen: hajlandó átlépni és átgázolni bárkin, gátlástalanul, ha szerinte éppen arra van szükség. Most szorult helyzetben van. Rosszul áll az államkassza is, és ha most vasárnap szavaznánk, akkor nem a Fidesz alakítana kormányt. Olyan azonban, amit most tett, eddig még nem csinált, egy bizonyos határt, egy bizonyos vörös vonalat eddig nem lépett át. Legalábbis nyilvánosan biztosan nem. De mint mondtam, Orbán ravasz és trükkös.
A cél szentesíti az eszközt. Ezt a mondást (valójában szemléletet) nagyjából mindenki ismeri, hallotta már. Körülbelül azt is tudjuk, mi a jelentése. Ahogyan arról is van fogalmunk, hogy mi a diktatúra. Persze annak is vannak enyhébb (puhább) és szélsőségesebb verziói. És nehéz is röviden megfogalmazni, de akár így is leírható: diktatúra akkor van egy országban, ha a közhatalmat, azaz a társadalmi és politikai hatalmat gyakorlók (a kormány, a miniszterelnök) a döntéseinek a többsége, vagy egy idő után akár a mindegyike azzal a felkiáltással születik meg, hogy a cél szentesíti az eszközt.
Már az elmúlt hónapokban is ez történt, de ebben a folyamatban most mégis történt valami olyan, ami eddig nem. Orbán Viktor olyan határt lépett át, amit eddig nem. Egy olyan vörös vonalat, amiről mindenki tudja, hogy arra a vörös vonalra az van felfestve, hogy diktatúra. Nem puha, nem kemény, nem szélsőséges, hanem egyszerűen az, hogy diktatúra. Onnantól kezdve nem lehet arról beszélni, hogy demokrácia és jogbiztonság lenne ott, ahol ezt a vonalat átlépték.
Egy államot, egy országot ugyanis bizonyos intézmények, szimbólumok, szabályok és alapigazságok alkotnak, építenek fel és tartanak egyben. Ilyen az is, hogy a köztársasági elnök a nemzet egységét jelképezi és testesíti meg, őrködik az állam demokratikus jogrendje és berendezkedése felett az első legfőbb közjogi méltóságként. De ilyen, hogy különböző hatalmi ágak vannak, amelyek egyrészt nem egymás alá és fölé vannak rendelve, hanem egymás mellett működnek, kiegészítik egymást, bizonyos szempontból ellenőrzik is, és egymástól teljesen függetlenek. Nincs átjárás közöttük. És nem befolyásolhatják egymást.
A három hatalmi ágak a következők: törvényhozás (parlament, megyei és települési önkormányzatok), végrehajtó hatalom (kormány és közigazgatás), illetve igazságszolgáltatás (bíróság, alkotmánybíróság, ügyészség). Sajnos be kell látnunk, hogy ebben a fontos, elvileg egymástól független és érzékeny rendszerben mennyi sérülés volt már az előző években is. Sokan az ügyészség függetlenségének elvesztését (politikai ügyekben) kész tényként kezelik, és vannak, akik szerint a bíróságok sem függetlenek már. De legalábbis lehettek olyan bírósági ügyek, amelyeket a végrehajtó hatalom valamiképpen befolyásolt, titokban, csendben, vagy éppen közvetett módon.
Olyanra azonban nem volt még példa, hogy az egyik hatalmi ág, esetünkben a végrehajtó hatalom, a miniszterelnök maga, nyilvánosan és hivataloson beleszól az igazságszolgáltásba, szemérmetlenül és leplezetlenül korlátozza az elviekben tőle teljesen független hatalmi ágat, az igazságszolgáltatást.
Magyarán: még maga Orbán Viktor sem mondhatja meg a bíróságnak azt, hogy hogyan döntsön, vagy döntsön-e egyáltalán, sem azt, hogy egy bírósági eljárást elindítson vagy sem. Ehhez a magyar miniszterelnöknek nemcsak semmi köze, hanem konkrétan nem szólhat bele. Onnantól, hogy ezt megteszi, ráadásul nyilvánosan és hivatalosan, biztosan nem beszélhetünk demokratikus berendezkedésről és jogállamról.
Horribile dictu: ahol ilyen történik, ott diktatúra van, aki pedig ezt elrendeli, az diktátor.
Most viszont ez történt. A kormány ugyanis a minap, visszamenőleges hatállyal (ha lúd, legyen kövér??) egy kormányrendeletben határozott arról, hogy nem indítható per, azaz az önkormányzatok nem indíthatnak pert a szolidaritási hozzájárulás miatt. Az egy dolog, hogy ezzel ellehetetlenítik a Budapest által korábban indított pert, és minden egyéb esetleges későbbi hasonló próbálkozást. Meg az is, hogy ez alkotmányjogilag is nonszensz, de erre is volt már példa, a visszamenőleges hatályú döntésre is, az egy-két nap alatt meghozott, tízezrek vagy százezrek életére negatív befolyással lévő döntésekre is (pl. KATA), az évközbeni adóváltoztatásokra is. Olyanra azonban nem, hogy a kormány nyilvánosan, hivatalosan, erőből korlátozza a független magyar bíróság működését, és hogy olyan döntést hozzon (nem is akármilyen ügyben, településektől elvont milliárdokról van szó), amely ellen semmilyen jogorvoslati lehetőség nincs. Ez teljességgel abszurd.
Mégha, amúgy hiszek is abban, hogy ebben visszavonulót fújnak majd Orbánék, mert nem tehetnek mást, már önmagában az, hogy ez a döntés megszületett, azt jelenti, hogy hivatalosan is átlépett a diktatúra határát kijelölő vonalon Orbán és a kormány lába. Ilyenkor bánhatjuk igazán azt, hogy voltak sokan, akik kb. minden nap elmondták, hogy Magyarországon már diktatúra van. Mert akkor most biztosan többen kapták volna fel erre a fejüket. És ezt akkor is le kell írni, ha tudjuk, hogy már eddig is egyfajta autokrácia, úgynevezett hibrid rezsim volt. Egy modernkori diktatúra. Ami tulajdonképpen nem változott, mert nem cirkálnak fekete autók, sajtószabadság már egy ideje nincs, de szabad sajtó még van. Ugyanakkor ha ez továbbra sem jelenti a kemény diktatúra eljövetelét, attól még a helyzet romlott.
Persze, mondtam, Orbán trükkös és ravasz. Ő is, a Fidesz vezetésében mások is jól tudják, hogy azoknak a jelentős részét, akik a fentieket már tudták vagy egyből megértették, már elveszítették. Nem voltak vagy nem lesznek soha többé már újra a szavazóik. Azok, akik ilyen ügyekkel bármi okból nem foglalkoznak, mert nem érdekli őket, mert feltétlen a bizalmuk, és nem hisznek el semmit, ami a kormánynak vagy Orbánnak ellentmond, egyszerűen nem értik, miről írtunk fent, esetleg azt mondják, hogy OK, a cél szentesíti az eszközt, csak rendszer ne legyen ebből, avagy esetleg azt mondják, meggyőződésből, hogy még ez is jobb mintha bármi és bárki más jönne, nos nekik talán nem lesznek ilyen aggályaik.
Kivéve, ha mégis eljut hozzájuk, hogy mi is történt. Ha megértik, mit is jelent ez valójában. És, hogy ha valaki felemeli ez ellen a szavát, az nem Orbán és a Fidesz ellen emeli fel. Hanem a mindenkori kormány ellen, ha ilyet tesz. Most vagy a jövőben bármikor. Nem Orbán Viktor miatt, nem ellene kell leírni, hogy amit most tettek, olyat csak diktatúrában tesznek, hanem az aktuális kormány és miniszterelnök ellen, aki ilyet tesz. És persze nem a konkrét döntés ellen, mert most éppen az önkormányzatok lehetőségét veszik el egy pertől, vagy bárminemű jogorvoslati kérelemtől. Ha bármely más ügyben, bárki mást érintően mondják azt ki, hogy a kormány vagy egy önkormányzat döntése végleges, nem megtámadható, nem lehet ellene jogorvoslatot kérni, az ellen ugyanúgy fel kell szólalni. Önmagáért az adott ügyért is, és azért is, hogy legyen mér fék a difivonaton. Hiszen ez is benne van. Ha ez így OK, akkor miért ne lehetne még cifrázni?
És kimondom: ez az a pillanat, amikor ez ellen minden, az ország érdekét, és nem a saját pártjának és saját magának a vélt vagy valós érdekét kell néznie egyetlen fideszes vagy KDNP-s politikusnak, parlamenti vagy önkormányzati képviselőnek, polgármesternek, vagy egyszerű aktivistának, hanem meg kell szólalnia, és lépnie. Lelépnie. A saját maga tisztességéért, ha úgy érzi, az még megmenthető.
Babos Attila cikke a Szabad Pécs oldalán jelent meg itt.
