Különleges vasárnap délutáni olvasnivalót kínál február elsejétől induló sorozatunk a Borsod24 követőinek. Különleges azért, mert Miskolc egyik legnagyobb lokálpatriótájának, a város díszpolgárának, Fedor Vilmosnak a tollából született, másfelől egy olyan kiadványban jelent meg először 2017-ben, amelynek példányai a nagy siker okán már legfeljebb csak az antikváriumokban bukkannak fel. Azért is érdemes elmerülni az egykor alpolgármester írásában, mert a szerző az aktuálkolitikát és a szenzációt kerülve, egyetlen szempont alapján vetette papírra emlékeit, kutatásait, gondolatait: minél több irányból szeretne rávilágítani arra, milyen Miskolcot feltétel nélkül szeretni.
Miért Miskolc? Azért, mert közismert, hogy Miskolc az egyik legvendégszeretőbb város az országban, megannyi vendégváró különlegességgel.
Az egészen bizonyos, hogy jólelkű és vendégszerető a miskolci. Kapuja, ajtaja nyitva áll az ideérkezők előtt. Ha vendég jön, azt bizony sokáig marasztalják. Mesélik, hogy egyszer magát Krúdy Gyulát hívták Miskolcra vendégségbe, aki aztán, amikor végre hazajutott, sietve mesélte mindenkinek vendégsége történetét.
„Tudjátok, ha Miskolcra mentek vendégségbe, egy valamit jól véssetek a fejetekbe. Ha eljön a hazaindulás napja, hát jó korán keljetek fel, mikor még a háziak alszanak, mert ha felébrednek, akkor már biztos, hogy aznap nem fogtok hazaérni. Hát ilyenek a miskolciak. „
1902-ben Kolozs megyében adtak fel egy képeslapot, mely összefoglalta a miskolciak minden kuriózumát. Az első, amit már szinte mindenki ismer, a kocsonyába ugrott béka esete, amelyik mindig a frászt hozta a vendégre és persze szégyent a vendéglősre. A leírások alapján sokszor és sokféle változatban előfordult, hol politikussal, hol városi előkelőséggel, vagy messziről jött vendéggel. Ebből kitetszik, hogy a miskolciak igen kedvelték a kocsonyát. Az étel első írásos említése is egy korabeli miskolci peranyagban szerepel.
A másik ismert miskolci különlegesség a fehérkenyér volt. A feljegyzések arról tanúskodnak, hogy három város volt, mely különlegesen finom és ropogós fehér kenyeret sütött: Miskolc, Debrecen és Komárom. Úgy tartják, hogy volt idő, amikor a miskolciak kenyerét a bécsi udvarnak is szállították. Benkő Sámuel 18. századi várostörténeti leírása részletesen kitér a miskolci kenyér készítésének fortélyaira. A kenyér legfontosabb kellékét, a lisztet is helyben, a Szinva vize hajtotta malmokban őrölték.
Ha vásár, akkor lacipecsenye. Szintén a miskolci trakta része volt, melyhez a korábbiakban említett jó fehér kenyér s mellé savanyúság járt. Gyerekkoromban a Búza téren egész pavilonsorok voltak, ahol véres meg májas hurkát, friss húsból lacipecsenyét, meg jóízű kolbászt sütöttek. Emlékszem, amikor Rudolf Schuster, volt szlovák államfővel beszélgettem régi miskolci élményeiről, sokszor elmondta, hogy olyan lacipecsenyét sehol sem evett, mint amilyet a miskolci piacon sütöttek. Amikor hivatalban volt, akkor is átugrott néhanapján egy jó lacipecsenyére.
A negyedik híres „ennivalója” Miskolcnak a perec. Régen mindenfelé a városban már kora reggel asztalra tett lapos ládákból, meg kosarakból árulták a pékek. Olyannyira fontos árufélesége volt ez Miskolcnak, hogy a város számadásaiban már kétszáz évvel ezelőtt is szerepelt. Érdekesség, hogy a perec sütése az idősebb pékek kiváltsága volt, mert előállítása kevesebb munkát igényelt. Az utolsó utcai pereces a Sötétkapu árkádja alatt (akkor még nem volt beépítve) árulta nagy kosárból perecét. A hetvenes évek közepén, végén aztán végleg eltűnt a perec az utcákról. Manapság kocsmákban, néhány igényesebb vendéglátóhelyen kapható. Az íze már nemigen emlékeztet a régi, mindig meleg, sós- ropogósra. De sokszor hallottam anyámtól a mondókát: Gyerekek, gyerekek, szeretik a perecet, sósat, sósat, jó ropogósat, aki vesz annak lesz, aki nem vesz éhes lesz.
Volt még Miskolcnak egy olyan különlegessége, amit sokfelé ismertek és hangosan kacagtak, ha valaki fölemlegette. Ez pedig a 999. csizmadia története. Sokféle mesterember volt a városban, de a legtöbben a csizmadia mesterséget űzték. Szükség is volt rájuk, mert nagy keletje volt akkoriban a csizmának. Messzi vidékről is jöttek az emberek Miskolcra azért, hogy szépen kikészített csizmát vegyenek maguknak. A legenda szerint egyszer csak azon kapták magukat a csizmadiák, hogy már 999-en vannak, és egyre nehezebben tudnak mesterségükből megélni. Ha ez így megy tovább, hát felkopik az állunk- mondták az idősebbek. Ezért aztán úgy döntöttek, hogy az ezredik csizmadiát agyonütik. Ezredik persze soha sem lett, mint ahogy a 999 is csak a legenda kedvéért született.
A miskolci perec
A perec születéséről több legenda is kering. Egyesek szerint már az ókori Rómában ismert volt egy, a perechez hasonlatos tésztájú, kör alakú péksütemény, amit a karperecre emlékeztető alakja miatt brecea-nak neveztek. Más eredettörténet szerint a perec úgy született, hogy a VII. században egy olasz szerzetes a buzgón imádkozó diákjait kezdte el megcsavart péksüteményekkel jutalmazni. A csavarintás jelképezte az imára kulcsolt kezet. A perec a magyar formavilágban a honfoglalás környékén jelent meg. A X. századból származó melltűk és hajtűk mintái alapján a fonat már ismert volt, Lehel kürtjén is megtalálható a perecábrázolás. A XVII. században a városokban kialakuló perecsütő negyedekben az asszonyok már nemcsak szenvedélyből sütötték pereceiket, hanem komoly iparággá fejlesztették tudományukat. Ebben az időben váltak ismertté a tájegységekre, városokra jellemző perecfélék. Ekkor vált híressé a miskolci perec is.
Szerző: Fedor Vilmos
Forrás: Miért Miskolc (2017, Bíbor kiadó)
Az iIllusztráció a miskolci Búza teret és a tér szélén található görögkatolikus székesegyházat ábrázolja egy múlt század eleji képeslapon
A sorozat további részei itt olvashatóak.
Ha szeretne tájékozott és jól értesült lenni, de messzire elkerülné a propagandát, iratkozzon fel hírlevelünkre! Amennyiben szívesen lenne a támogatónk, kattintson ide és csatlakozzon adománygyűjtésünkhöz!
