BAZ megyében is számtalanszor teszik fel a címben megfogalmazott a kérdést azok, akik ellátottként a hazai, az állami egészségügyben szereznek valamilyen tapasztalatot, és az intézmények falai között szembejön velük a valóság. Tagadhatatlan, hogy a jelenlegi rendszer számtalan ponton érdemel kritikát, de a legtöbben talán a várólisták hosszát vagy az egyes helyek nyilvánvaló orvoshiányát érzik a legsürgősebben megoldandó problémának. Az észak-kelet-magyarországi problémákat jól példázzák azok az esetek, amelyeket olvasóink írtak meg nekünk egy kérdőíven keresztül, és amelyekből kiválasztottunk néhányat a Borsod24 egészségügyi anomáliákról szóló cikksorozatának első részéhez.
A személyes történetek talán az adatoknál is jobban mutatják, mekkora a szakadék az egészségügyre vonatkozó hivatalos kommunikáció és a mindennapi valóság között. Az események szereplői azt kérték, hogy a leírtak alapján a kilétük ne legyen azonosítható, így kitalált neveket használtunk.
Károly egy külföldi út során kényszerült orvosi segítségre, amely során antibiotikumot is kapott. Hazaérkezése után a tünetek rosszabbodása miatt felkereste a háziorvosát, aki sürgősségi beutalóval küldte szakrendelésre. Azonban onnan a külföldi kezelésre hivatkozva, vizsgálat nélkül elküldték. Ezt az elutasító hozzáállást nem értette, hiszen a külföldi vizsgálatnál egy egyszeri, azonnali tünetkezelés történhetett csak, ami után indokolt, hogy Magyarországra visszaérkezve szakorvosi kontrollt, szükség esetén pedig ellátást kérjen, amit alátámasztott a háziorvos sürgősségi beutalója is. Nem nyugodott bele a vizsgálat elutasításába, ezért időpontot kért új vizsgálatra, de csak 5 hónappal későbbi dátumot tudtak felkínálni neki, mert nem volt korábbi lehetőség. Azonban az egészségügyi probléma gyorsabb megoldást kívánt, így magánorvosi intézményhez fordult, ahol a kezelés és a kontroll vizsgálatok mintegy 150 000 forintjába kerültek.
Feltettük a kérdést, hogy a személyes tapasztalata alapján mennyire volt elégedett a magánegészségügyi ellátással. Károly elmondta, hogy kedvesek és készségesek voltak, a körülmények sokkal jobbak, mint az állami ellátásban, az orvosról elégedetten nyilatkozott, bár nem volt abban biztos, hogy valóban annyi kontrollvizsgálatra volt szükség, amennyi történt, de inkább elfogadta a szakemberek tanácsát és azt gondolta, jobb a biztonság.
Nem sokkal később egy újabb egészségügyi problémája is felmerült, amiről kiderült, hogy csak műtéti eljárással oldható meg. Ennek a költsége viszont olyan magas lett volna a magánegészségügyben, hogy Károly ezt nem tudta vállalni, ezért kénytelen volt visszatérni az állami ellátásba. Egy szerencsés véletlen folytán – az egyik ismerőse javaslatára és közbenjárásával – sikerült olyan intézményt és orvost találnia, aki elvállalta a beavatkozást. Igaz, erre a műtétre is hónapokat kell várni, de reménykedik abban, hogy minden rendben lesz. Addig viszont a kellemetlen tünetek nehezítik a mindennapjait, amiket türelemmel kell viselnie a betegnek, mivel nem tudja a magánellátás anyagi terheit viselni.
Károly története azért is figyelemreméltó, mert az első elutasítás a külföldön történt vizsgálat és az arra adott gyógyszeres kezelés okán történt.
Ez felveti a jogos kérdést, hogy egy ilyen helyzetben miért nem automatikus hazaérve a magyarországi kontroll, az itthoni alapos kivizsgálás, az állapot ellenőrzése, különös tekintettel arra, hogy a háziorvos sürgősségi beutalóval ezt kívánatosnak is ítélte. Ez a magát a vizsgálatot alapvetően elutasító hozzáállás sértheti a beteg egészséghez való jogának érvényesítését, ami egyébként törvényileg szabályozott állampolgári jog.
Ugyanis az említett esetből is kiderül, egy komolyabb műtét megfinanszírozhatósága egyáltalán nem kézenfekvő a családok számára, miközben társadalombiztosítást mindenkinek fizetni kell. Akkor is, ha nem vesz igénybe semmilyen ellátást.
Mária daganatos megbetegedésben szenvedett, egy közeli családtag mesélte el az esettel kapcsolatos tapasztalatokat. Több olyan vizsgálatot is elvégeztek nála, amelynek többszöri megismétlésétől nem lehetett újabb eredményt várni, azonban maga a vizsgálat meglehetősen kellemetlennek bizonyult. Az intézményben a körülmények nem voltak ideálisak, így hölgy fertőzést is kapott. Nem csak a fertőzés okozott aggodalmat a családnak, a kapcsolattartást is nehezítette, hogy Mária elérhetetlenné vált, telefonon nem volt hívható. A rokonok érdeklődésükre azt a tájékoztatást kapták, hogy egészségügyi okból altatják a beteget, mert nagyon fullad, erről viszont előre a családot nem értesítették. A beteg nem sokkal később meg is halt, ami a család szerint a korábbi eredmények alapján mégelkerülhető lett volna.
Egy családtag személyes történetét velünk megosztó saját tapasztalatát is elmesélte. A háziorvos hozzáállását nem tartotta megfelelőnek, mert egy laboreredményből teljesen más egészségügyi problémára következtetett, ami egyébként negatív megítéléssel is együtt járt az életvitelére vonatkoztatva. A beteg azonban a leleteket elvitte egy másik orvoshoz, aki ugyanabból az eredményről teljesen más következtetésre jutott, és arra utalt, hogy a probléma összefüggésben áll a rendszeres sportolással, mint kiváltó okkal. Nem csoda, hogy az érintett ezután más háziorvost választott.
Az eset a megyeszékhely vonzáskörzetében lévő kisvárosban történt, de korántsem egyedi. Az említett kisvárosban kórházi ellátás egyébként már nincs, csak egészségügyi alapellátás érthető el az intézményben. A választható orvosok köre már az idősebbek közé tartozik, az utánpótlás kilátásai nem túl bíztatóak. Ha mentőre van szükség, Miskolcra viszik be a betegeket, sérülteket, amely körülbelül 10 km utat tesz szükségessé. Ez a település viszonylag a szerencsésebbek közé tartozik, hiszen baj esetén kocsival is relatíve gyorsan el lehet érni a miskolci egészségügyi intézményeket, azonban a tapasztalatait velünk megosztó arra is felhívta a figyelmet, hogy a tőlük távolabb lévő településekről is Miskolcra kell vinni mindenkit, ami már egyéb ellátási problémákra is rávilágít.
János kálváriája tavasszal kezdődött, amikor kiderült, hogy az epehólyagban található kövek okoznak számára problémát. Többször kényszerült sürgősségi ellátásra epegörccsel, végül megállapították, hogy műtétre lesz szükség. Azonban csak 2026. tavaszára kaphatna időpontot, mivel az orvosok szerint nincs közvetlen életveszélyben.
Annak ellenére, hogy már előfordult, hogy egy elszabadult epekő elzárta az epevezetéket, de ezt végül szerencsésen megúszta hasnyálmirigy gyulladás nélkül, és nem sárgult be – ami azért fontos, mert ennek a két tényezőnek valamelyike jogosítaná fel arra, hogy a 8-9 hónapos várakozási idő lerövidülhessen.
Aki átélt már epegörcsöt, az tapasztalatból tudja, hogy egy erősebb görcs vagy gyulladás milyen fájdalmakkal jár, és ha a sürgősségire kerül be valaki, az sok órányi ideges várakozással jár, miközben a fájdalom is megnehezíti a türelem gyakorlását, és az infúziós kezelés sem tartozik a legkellemesebb élmények közé. Valamint mivel a jövő évi műtéti időpontig megsokszorozódik a kockázata az újabb és újabb görcsrohamoknak, ezért nemcsak a várható fájdalom okozhat komoly fejtörést, hiszen az epekő elszabadulás, illetve a krónikus gyulladás további egészségügyi problémákat is eredményezhet.
A betegnek ezért a magánellátási rendszert javasolták, ahol bár borsos áron, de sokkal korábban tudnak műtéti időpontot biztosítani. Meg is találta a számára megfelelő intézményt és orvost, családi összefogással előteremtették a pénzt, ami nagyságrendileg a vizsgálatokkal, műtéttel, kontrollal elérheti akár az egymillió forint közeli összeget is, azonban itt újabb problémába ütköztek. A vizsgálatok során ugyanis kiderült, hogy bár nem ritka a vércsoportja, az allergének tekintetében viszont speciális helyzetben van, a magánintézményben pedig nem áll rendelkezésre a számára megfelelő vér a műtéthez. Ezért ugyan szabad időpont van, mégsem kerülhet sor a beavatkozásra, így visszairányították az állami egészségügybe, ahol van megfelelő vér, viszont nincs időpont.
Egyszóval róka fogta csuka, csuka fogta róka esete áll fenn. A magánegészségügyi intézmény ugyanis nem kaphatja meg a vért az állami rendszertől, az állami rendszer pedig csak életveszély esetén ad korábbi időpontot. Addig pedig tessék türelmesen várni. A család természetesen meglehetősen zaklatott, hiszen a magas kockázat ott lebeg az János feje felett Damoklész kardjaként, és csak remélni lehet, hogy a történet vége happy and lesz a maga módján.
A történetek kapcsán komolyan felmerül a kérdés, hogy miért nem átjárható a rendszer? Miért nem tud hivatalosan akár megvásárolni megfelelő vért a magánintézmény, ha egy páciens azért kényszerül magánellátásra, mert az állami rendszer a várólista miatt nem tudja éppen ellátni.
Azt mindenképpen megállapíthatjuk az ügy kapcsán, hogy a magánegészségügy sem képes mindent megoldani, és van, hogy a pénz sem elég ahhoz, hogy valaki visszanyerhesse az egészségét.
Tudunk olyan konkrét esetről, amikor az epehólyag eltávolításának idejét úgy halasztották el, hogy nem ellenőrizték konkrét ultrahang vagy laborvizsgálattal a beteg tényleges állapotát, azt javasolta az orvos „látatlanban”, hogy görcs esetén szedjen be görcsoldó gyógyszert. Az érintett néhány hónap múlva olyan gyulladással került kórházba, amit csak 11 napig tartó, intenzív infúziós kezeléssel lehetett csillapítani, és további hónapok múlva lehetett csak megműteni, mire a szervezet ki tudta heverni a sokkot és a gyulladás teljesen elmúlt. A tényleges beavatkozásnál pedig kiderült, hogy szinte az utolsó pillanatban történt meg az epehólyag eltávolítása, amely addigra az orvos tájékoztatása szerint, „anatómiailag felismerhetetlen” és csupa genny volt. Itt is csak a szerencsén múlt a végkifejlet.
A kérdőív általános részében található kérdések esetében a válaszadókban felvetődött, hogy miért ne lehetne magánbiztosítást kötni kórházakkal a kötelező TB összeg állam felé történő megfizetése helyett. Ha nem lehet, akkor pedig miért nem az állami egészségügyi intézmények felújítása, és a szakellátás korszerűsítése történik.
Emellett nagyon sok válaszadó hangsúlyozta, hogy az emberség nem pénz kérdése. Az ellátás minősége nemcsak a várólistákon múlik, hanem az orvosok tudásán, felkészültségén és az egészségügyi személyzet hozzáállásán is. Ezekkel például javítható lenne a helyzet akkor is, ha a körülményeken egyébként nem tudnak rövid távon jelentősen javítani. Nem egy véleményből az is kitűnik, hogy az orvosi hibák tekintetében is lenne bőven tennivaló. Az kétségtelen tény, hogy a betegjogi panaszok eredményessége meglehetősen vitatható.
Arra is felhívták a figyelmet a véleményüket a szerkesztőséggel megosztók, hogy számos esetben a magánorvosi ellátáson azzal az orvossal találkoznak egy-két napos várakozási idővel, akihez az állami rendszerben csak hónapok múlva jutnának be, így viszont a családi pénzügyi helyzet határozza meg, hogy mennyi pénzt lehet fordítani a gyógyulásra. Tehát összességében kimondható, hogy így, vagy úgy, de már most kiváltság az egészség, ami vagy orvosi ismeretségen múlik, és mégis adódik egy szabad időpont az állami rendszerben, vagy meglehetősen borsos árat kell fizetni az egészség visszanyerése érdekében, de ez koránt sem jut mindenkinek.
Nem tudjuk, hogy a pénz boldogít-e, de az kétségtelen tény, hogy az egészségügyben a pénztelenség, a kis költségvetés bizony jelentős hátrányokkal és sajnos következményekkel is járhat.
Abban is komoly elégedetlenség tapasztalható, hogy miközben az egészségügyi intézmények egyre rosszabb állapotban vannak, az ország vezetése számos olyan beruházásra költ meglehetősen nagy összegeket, amelyek talán kerülhetnének hátrébb a sorban, ha az emberek egészségének visszanyerése, vagy maga az életük a tét.
Kaptunk olyan visszajelzést is az egészségügyi kérdőív kitöltőitől, hogy ha az állami egészségügyre költenének annyi pénzt, mint a magánintézmények létrehozására, felszereltségére és működtetésére, akkor az orvosi eszközök és a gyógyulás feltételei is sokkal jobbak lennének az állami ellátásban, és nem a család pénztárcájának terhelhetősége szabná meg, hogy ki tud megfelelő ellátást kapni. Ez pedig azt is jelenthetné, hogy jelentősen csökkenhetnének például a kórházi fertőzések és a halállal végződő esetek száma.
Ezért meglehetősen nagy a bizalmatlanság és jellemző a szkeptikus nézőpont az emberek részéről, és egyre többen aggodalommal tekintenek a családjuk jövőjére az egészségügyi szolgáltatás kilátásai miatt, talán nem is alaptalanul, hiszen meglehetősen sok orvos dolgozik külföldön, statisztikailag is igazolt, hogy például a háziorvosi rendszer elöregedőben van, és vannak olyan megyék, települések, ahol nehézkes a helyben lévő, stabil orvosi ellátás biztosítása. Ugyanakkor gépkocsi nélkül, tömegközlekedéssel az orvoshoz való eljutás több, mint problémás.
A vélemények sokfélék, érzelemtelítettek, a tapasztalatokban szerencsére jó orvosokról is esik szó, ugyanakkor a rendszerhibák a legjobb orvost is ellehetetleníthetik. Összességében a társadalombiztosítás rendszere kétségtelenül reformra szorul, és egy új rendszer sem biztos, hogy megoldja a jelenlegi problémákat. Addig pedig marad a kétség, a bosszúság, a bizonytalanság és a félelem, hogy az érintett vajon a szerencsésebb statisztikai csoportba kerül és megússza a kórházi tartózkodást plusz kockázat nélkül, vagy abba a csoportba kerül, ahol a „rövidebbet húzza”.
Ugyanakkor a rendszerszintű problémák súlyosbodására utal, hogy egyre több az ellátás szüneteltetése, osztályok, egészségügyi intézmények bezárása.
Megoldandó feladat tehát garmadával lenne, és egyre inkább látszik, hogy a gondok el nem ismerése nem hoz megoldást. Addig pedig marad a nem kívánt verseny, hogy ki tud ijesztőbb történetet hozni, kinek a családja került a szerencsések táborába, ahol megúszták az adott ügyet, és ki az, akinél a veszteség emberéletben is mérhető.
Nemcsak online kérdőíven keresztül, de személyesen is megkérdeztük az embereket, hogy mit gondolnak az egészségügy állapotáról és helyzetéről. Az erről készült videónkat itt tekinthetik meg:
Cikksorozatunk további részei:
Ha szeretne tájékozott és jól értesült lenni, de messzire elkerülné a propagandát, iratkozzon fel hírlevelünkre! Amennyiben szívesen lenne a támogatónk, kattintson ide és csatlakozzon adománygyűjtésünkhöz!
Csaba Beatrix, Pálinkás János
