Különleges hétfői olvasnivalót kínál frissen indult sorozatunk a Borsod24 követőinek. Különleges azért, mert Miskolc egyik legnagyobb lokálpatriótájának, a város díszpolgárának, Fedor Vilmosnak a tollából született, másfelől egy olyan kiadványban jelent meg először 2017-ben, amelynek példányai a nagy siker okán már legfeljebb csak az antikváriumokban bukkannak fel. Azért is érdemes elmerülni az egykor alpolgármester írásában, mert a szerző az aktuálpolitikát és a szenzációt kerülve, egyetlen szempont alapján vetette papírra emlékeit, kutatásait, gondolatait: minél több irányból szeretne rávilágítani arra, milyen Miskolcot feltétel nélkül szeretni.
Miért Miskolc? Azért, mert itt látható az a különleges szobor, mely a 20. század legszebb szerelmes verse írójának, József Attilának állít emléket.
Középiskolás koromban szerettem bele József Attila verseibe. Gyűjteni kezdtem mindent, ami vele kapcsolatban megjelent. Szerencsés ember vagyok, hogy élőben hallhattam Latinovits Zoltán előadásában a Kései sirató című versét. Emlékszem, napokig a hatása alatt voltam. Elmentem Szárszóra és megkerestem azt a Zalában élő vasutast is, aki talán utolsóként látta életben a költőt. Barátaimmal sokszor játszottuk gitáron és énekeltük a „rejtelmeket”, amire Sebő Ferenc írt gyönyörű zenét.
Aztán az életem úgy fordult, hogy szülővárosomban szervezője lettem a nyolcvanas évek elején a Miskolci Ifjúsági Napoknak. Felkerestem egy fiatal szobrászt, Varga Évát azzal a kéréssel, hogy segítsen kitalálni valami olyan jelképet, ami kifejezi mindazt, amiről ez a rendezvény szól. Éva néhány nap múlva hívott, hogy megmutassa terveit. Egy pillangót rajzolt, melynek szárnyait a város színeire festette. Mondanom se kell, hamar népszerűvé vált, és sokféle kiadványban meg ajándéktárgyon szerepelt a piros-sárga színekbe öltöztetett pillangó. Így kezdődött a barátságunk Évával. Többször jártam nála a műtermében, láttam, hogyan formálódnak gondolatai és jelennek meg gipszbe, majd bronzba öntve. Ámulva néztem gyönyörű érmeit.
Aztán egy időre messze sodort engem az élet, és legközelebb már a rendszerváltás utáni időkben találkoztam vele. József Attiláról kezdtünk el beszélgetni, meg arról a lehetetlen állapotról, hogy ott, ahol írta az Ódát, Lillafüreden, nincs még szobra a költőnek, csak egy megviselt emléktábla emlékeztet arra, hogy itt született a világirodalom talán egyik legszebb szerelmes verse. Akkor azt mondtam neki, hogy ha egyszer úgy alakulna az életem, hogy hatással lehetek arra, milyen köztéri alkotások kerüljenek Miskolc köztereire, vállalná-e egy József Attila-szobor elkészítését a lillafüredi függőkertbe. Először elkezdett nevetni, aztán látva, hogy én ezt nagyon is komolyan gondolom, rám nézett és azt mondta. „Ne viccelj, minden szobrász ilyen megbízásokról álmodik.”
Nyolc évvel később szülővárosom alpolgármesterévé választottak. Munkatársaimmal a város kulturális fejlesztéseket tartalmazó tervén dolgoztunk, és ebben már több köztéri szobor felállítását javasoltam, elsősorban olyan személyeknek, akik jelentős szerepet játszottak a város kulturális életében. Természetesen közöttük volt József Attila is. Közelgett a költő születésének századik évfordulója, ami jó alkalmat és országos figyelmet is jelentett a város számára. Ősszel kerestem meg Évát. Emlékszem, este volt és sokáig kellett kopogtatnom az ajtaján, mire meghallotta és beengedett. Előre kiterveltem mit mondok neki, és magamban már mosolyogtam azon, hogy milyen arcot fog vágni, ha elmondom jövetelem célját. „Hát te?” – mondta meglepetten amint meglátott. „Tudod Éva, egyszer arról beszélgettünk, hogy…” kezdtem hozzá, és felidéztem régi beszélgetésünket. Azzal fejeztem be, hogy most itt vagyok, eljöttem, ahogy ígértem, hogy felkérjem, készítse el József Attila egész alakos szobrát a lillafüredi függőkertbe. „Ugye ezt nem mondod komolyan?” – kérdezte. „De igen” – válaszoltam – „és most azt szeretném, ha vállalnád és beadnád a pályázatodat a szobor elkészítésére.”
A költő az Írók Gazdasági Egyesületének miskolci íróhetére utazott Lillafüredre, és itt találkozott Marton Márta művészettörténésszel, akihez a vers szól. A mindössze 3 napos ismeretségből szerelmi kapcsolat nem született, csak a gyönyörű sorok.
Megnyugvást jelenthetett József Attilának az a pár nap, amit Lillafüreden töltött. A vadregényes táj, az ismeretlen és izgalmas nő, ha rövid időre is, de kiszakították őt a rideg valóságból, így tudott megszületni a felejthetetlen mű.
Miskolc-Lillafüreden a Palotaszálló függőkertjében látható Varga Éva Munkácsy-díjas szobrászművész József Attilát ábrázoló egészalakos szobra, amelyet a költő születésének 100. évfordulójára állíttattak 2005. április 10-én.
Beadta és nyert. Nem is nyerhetett más. Tudtam, hogy ő az, aki meg tudja csinálni azt a szobrot, amely leginkább visszaadja a szerelmes lázban égő költőt abban az állapotában, melyben a vers gyönyörű sorai fogantak. Többször kért arra, hogy nézzem meg hol tart. A feladat hihetetlen erőt adott neki. Kérdezte, hogy én mit szeretnék látni a szoborban. Meglepődött, amikor azt mondtam, hogy a nőt. Elgondolkodott. Nem szólt semmit, csak bólintott. Aztán néhány nap múlva szólt, hogy menjek, nézzem meg. Amikor megláttam a költőt, amint elmereng, talán a nőre gondolva, aki már elutazott, és aki talán sohasem lesz az övé, éreztem, hogy Éva a legszebb pillanatot találta meg. Azt, amikor a lassú kijózanodás közepette veszni látszik a remény, és már csak a talán van helyette. De még ott van a szeretett nő a költő melletti árnyalakban, és szoknyája ráncai között futnak a vers sorai.
Szerző: Fedor Vilmos
Forrás: Miért Miskolc (2017, Bíbor kiadó)
A sorozat további részei itt olvashatóak.
Most úgy támogatja a független médiát, hogy ez önnek egy fillérjébe sem kerül. Ajánlja fel adója 1%-át a Borsod24 kiadójának és járuljon hozzá a szabad sajtó túléléséhez!
