Tizennyolc évig volt Hernádszentandrás polgármestere, és bár a BioSzentandrás-projekt országosan is ismertté vált, miután kiállt a vidékért és kritizálni merte Magyarország kormányának döntéseit, a község már csak elvétve nyert pályázatokat. Üveges Gáborral beszélgettünk, de az interjút a terjedelme miatt legalább két részletben közöljük. Az első részben pályájának kezdete, Hernádszentandrás, a vidék és a hatalom kicsinyes bosszúi kerültek górcső alá.
Borsod24: Tizennyolc év után először, idén október elsején már nem Hernádszentandrás polgármestereként, hanem mint egy egyszerű polgár kelt fel.
Üveges Gábor: Ha messziről indítanék, én végig igyekeztem egyszerű polgárként polgármester is lenni. A legjobban a karmester munkájához lehet ezt hasonlítani, ahol egy valaki fogja a pálcát és övé a felelősség, de egy hatalmas csapatmunkáról van szó. Ez feladat, ez felelősség, ez egy szerep. Úgy kellett összeverbuválni a zenészeket, a segítőket, és minden mást, ha maradunk ennél a párhuzamnál, hogy ez valamikor megszólaljon, vagy viszonylag tisztán szóljon, és haladjunk előre. Visszatérve a kérdésre, az utolsó néhány hónap őrült tempót hozott, folyamatosan azon kattogott az agyam, hogy mindent magunkhoz, magamhoz méltón tudjak átadni, és nem tehetem meg azt, hogy ne olyan minőségben történjen mindez, ahogy én ezt vittem az elmúlt tizennyolc évben. És ehhez képest az október elsejei felébredés más volt, mint azelőtt. Egy nagy megkönnyebbülés volt, mert a puttony lekerült a hátamról. Húztunk egy vonalat, hogy ennek vége, és október elsején azért tényleg úgy ébredtem föl, hogy ez nincs. Picit légüres tér, de azért megkönnyebbülés is. Ezt a döntést meg kellett hozni.
Hogyan jött a polgármesterkedés gondolata egy olyan kistelepülésen, mint Hernádszentandrás?
Édesanyám hernádszentandrási, és én bár Kazincbarcikán születtem, tízévesen visszaköltöztünk a faluba. Alapvetően én ott szívtam magamba mindent, és ez megalapozott egy olyan életérzést, ami tényleg egy életre szól. Egyetemi éveim felénél, amikor a pályaválasztáson kattogtam politológus hallgatóként, nem egy pozícióra készültem, inkább egy kérdést tettem föl magamnak. Szemben azzal, amit akkor sugalltak talán a katedra másik oldaláról, hogy a politológusnak az a dolga, hogy valamelyik pártot kiszemelje magának, főzzön ott néhány évig kávét, és akkor valaki majd lesz belőle, vagy valaki majd talán fölfedezi. Na most ez a vázolt karrierút, nagyon nem az én karrierutam volt. Én a teljesítményem okán szeretnék ott lenni, én szeretném tenni a dolgom, szeretnék hasznos lenni. Amikor láttam, hogy lefelé csúszik az a közösség, ami nekem sokkal több volt, mint otthon, akkor úgy éreztem, hogy talán azzal a lendülettel, fiatalos hozzáállással talán ehhez a közösséghez lehetne valamit hozzátenni. Amikor az elvándorlás is elképesztően dübörgött sajnos abban a térségben, úgy éreztem, lehetne egy-két olyan járatlan utat kitaposni, amivel vissza tudjuk ezt a települést hozni idővel a térképre. Alkotni szerettem volna, amik civil akciókkal kezdődtek. Kettőezer-kettőben megpályáztam az egyik képviselői pozíciót. Erről próbáltak lebeszélni, nem sikerült, de aztán úgy éreztem, hogy nekem ezzel van dolgom, és be is kerültem a testületbe, majd alpolgármestere lettem az önkormányzatnak kettőezer-hatig, miközben rengeteg civil akciót vittünk. A belterjességet egy új fuvallattal szerettük volna megváltoztatni, és alapvetően ez beszippantott. Teltek az évek, elvégeztem az egyetemet, és akkor éreztem, hogy bele szeretnék ebbe állni, és kettőezer-hattól csak ezt szeretném csinálni.
Tehát nem vonzotta egyáltalán, hogy valamilyen fiatal politikai szervezetnek legyem a tagja?
Abszolút nem, sőt inkább taszított ez a fajta cicaharc, ami egyébként a politikai palettán zajlott. Nyilván politológusként érdekelt a politikai arénának a mozgása, de bennem élesen különvált, bármennyire is az önkormányzatiságot úgy építették fel ’kilencven után, hogy azért a pártpolitika elég erőteljes befolyással van a szektorra. Minél nagyobb egy település, annál inkább meghatározza a települési mindennapokat. A mai napig úgy vagyok vele, hogy ez talán az egyik legkártékonyabb konstrukció. Teljesen politikamentes önkormányzatiság talán nem is létezik, de nagyon sok árnyalatnyi különbség azért van, hogy mennyire szüremkedik be a pártpolitika egy-egy település mindennapjaiba. Engem abszolút nem az vonzott. Én akkor egy települési feladatra, egy közösségi feladatra, ha úgy tetszik, egy települési politikusnak jelentkeztem. A mai napig azt gondolom, az országos politika, az aktuális pártpolitika, vagy épp a kormányzat és a helyhatóságok között nem lehet alá-fölérendeltségi viszony. Ennek egy nagyon komoly szimbiózisnak kellene lenni, és egy mellérendeltségre épülő rendszernek. A legjobb tudása mellett sem, meg a legjobb szándéka mellett sem tudná helyettesíteni a helyi terepi munkát egy kormányzati akarat, és ez visszafelé is igaz. Ennek, mint fogaskerekeknek kellene összesimulniuk. Nem gondolom, hogy feladata egy települési vezetőnek, hogy pártpolitikai lépcsőket kövezzen ki saját magának. Nekem sokszor föltettek egy kérdést, hogy miért vagyok még itt, vagy miért voltam még itt, miért nem lépek tovább, vagy feljebb. Nekem itt vannak céljaim, tart ettől és eddig, és ez nem azt jelenti, hogy én ezt egy ugródeszkának szánom, hanem ez egy elképesztő szövevényes, nagyon sok szakterületet magában foglaló munka. A mai napig abban hiszek, hogy a polgármesterség egy hivatás. Az aktuális hatalmasságnak egyébként bármelyik településvezető eladhatja magát, ez az emberi minőséget mutatja inkább. Az én szememben mindig is az lett volna egy követendő útja a magyar önkormányzatiság fejlődésének, hogy ezt egyre inkább hivatássá tudjuk tenni. Nem így történt… Ha valóban ez lett volna fönt is a cél, akkor lehetett volna ebbe az irányba terelni. A rendszernek a lojalitás kellett, aki éppen az aktuális hatalom kegyeit jobban megtalálta, oda jobban gurultak a forintok. Engem a teljesítményfókuszú önkormányzatiság vonzott, kicsit kakukktojás is maradtam a tizennyolc év alatt mindvégig. A vidéket nem lehet ráolvasással fejleszteni, nem úgy kell rá tekinteni, mint egy hímes tojásra. Alapvetően a vidéket érteni kell, nem tankönyvből kellenek a receptek és stratégiák. Nincs egy sablon, ami működik mindenhol. Ha ebbe nem vonjuk be a terepen lévő embereket, és ez nem működik egy egységként, akkor nem lehet jó vidékpolitikát csinálni. Ez a negatív spirál húzott be abba a térbe, ahol kvázi az országos politikában is megmártóztam egy kicsit a vége felé, hogy a gyakorlati tapasztalatot toljuk be oda, ahonnan ez hiányzik. Attól szenved lassan évtizedek óta az egész vidék, hogy dilettáns módon születnek a fenti döntések, sokszor tényleg politikától át meg átszőve, és mindenféle egyéb szempont fontosabb, mint a helyieknek a szempontja.
Biztosan nem volt egyszerű egy magára hagyatott vidéken felépíteni a BioSzentandrás nevű márkát, amivel országos hírnévre tett szert a település.
Nagyon komoly alapozó munka kell ahhoz, hogy egyáltalán látható eredmények legyenek, ezt sokan meg akarják spórolni. Azok, kívülállók számára szinte láthatatlan évek, amik a BioSzentandrás robbanását megelőzték. Ez a projekt hozta fel a térképre a települést, és ehhez bizony sok előkészület kellett. A projektet megelőző és annak első évei voltak elképesztő nagy energiát igénylő évek, ahol még nem volt szinte semmilyen fogható eredmény. Egész egyszerűen kitartás kellett ahhoz, hogy elkezdjünk valaminek megágyazni. Kellett egy vízió, kellett egy csapat, kellett anyagi forrás, kellett a kitartás, mert semmi nincs magától. A későbbiek feladata pedig a több irányú folyamatnak az egy irányba és szinergiává formálása volt.
Ekkor, független polgármesterként talán még nem volt megbélyegezve ön és a település sem.
Akkortájt még nem. Ez pont az az időszak volt, amikor még a pályázás nagyon a gyerekcipőben járt, akkor kezdtek kinyílni a nagyobb fejlesztési forrásoknak a lehetőségei. Ez nagyjából egybeesett az én szerepvállalásommal, hiszen meg kellet tanulni, hogy a semmiből hogyan fogunk forrásokhoz jutni a víziónk érdekében, hogyan integráljuk be a szervezeteket. BioSzentandrással kapcsolatban nagyon sokan a hírről, az eredményekről, a sajtónak a figyelméről beszélnek, de alapvetően ezek mind eszközök voltak abban, hogy egy brand, egy ilyen történet létrejöjjön, és ez nem volt egy fáklyás menet. Olyan szempontból is, hogy a mi megítélésünk országosan jó volt, de minél közelebb voltunk a településünkhöz, annál kevésbé lelkesedtek értünk. Az a jó kis magyaros hozzáállás volt a jellemző a szomszédos önkormányzatok részéről, mert BioSzentandrás sikere az ő szürkeségükre mutatott rá. Emlékszem, amikor szinte sportot űztek abból, hogy próbálták meggyőzni akár a sajtó munkatársait, hogy „ez nem is az, aminek látszik, úgyse lesz ebből semmi”. Ez az elképesztő negatív erőtér tipikus magyaros betegség, és még a dolgozóinknak is azt mondták többen, hogy csak kihasználjuk őket. Az első év után azonban jöttek az eredmények, és a helybeliek egyre jobban bíztak benne. Mindig elmondtuk, hogy az első néhány év a legsérülékenyebb a szociális gazdaságok terepén. Ilyenkor kell egy fanatikus vezető és csapat, mert ha nincs, aki vezessen és higgyen benne, néhány éven belül bedőlhet az egész, mert az úton számtalan buktató van. Én mindig is azt gondoltam, hogy ahol még vannak innovatív figurák, kezdeményezések, a vidékpolitikának a nyolcvan százalékának arra kellene épülni, hogy ezeket, amennyire lehet, ott tartsa, megerősítse. Katalizátor nélkül, ráolvasással nem lehet vidéket fejleszteni. Hernádszentandráson alapvetően ebből lett már utána egy viszonylag öngerjesztő és egy normálisan lüktető történet, de ebben nagyon sok olyan év volt, ahol szinte napi szinten én a munkám nyolcvan százalékát ennek a kinevelésére és a közösségi munkára fordítottam, szemben a klasszikus polgármesteri teendőkkel.
Hernádszentandrás szomszédos települései sem dúskáltak a munkalehetőségekben, a forrásokban. Nem volt a szomszédos települések között olyan, amely esetleg megkérdezte volna azt, hogy „ti mégis, ezt hogyan értétek el”?
Ha egy szomszédos település nem negatívan vélekedett rólunk, hanem semlegesen, az már siker volt. A térségen túli közösségekkel számos jó kapcsolat alakult ki, ők érdeklődtek, hogy hasonló logika mentén valami hasonlót tudjanak alkotni. Döbbenetes volt megtapasztalni, hogy ott, akik egymásra voltunk utalva, sokan inkább felfelé kezdtek el mutogatni a sorsuk miatt. Nyugaton talán azért vannak előrébb nálunk, mert mentálisan érettebbek, mert nincsenek beoltva egymás ellen. Ami döbbenetes, hogy még most is néha ezt látom, hogy táblától tábláig zajlik egy-egy önkormányzatnak vagy településvezetésnek a gondolkodása. Maximum kényszerből lépnek bele együttműködésbe, maximum kényszerből tartanak fenn és szorítkozik az együttműködés mondjuk intézményi társulásokra. Egy hátrányos helyzetűnek bélyegzett térségben élünk, ahol a mezőgazdasági adottságok az országban az egyik legjobbak. Nincsenek határok, ellenben van már autópályánk, melyet máris javítani kell. Itt a Hernád, ahol egyre népszerűbb a víziturizmus, a gasztroturizmus pedig reneszánszát éli a térségben. Mi is részesei lettünk egy határon átnyúló projektnek, remélem, hogy a jelenlegi vezetés is tovább viszi. Ezeket ki kell használni, mert én azt látom, hogy a kistelepülések többsége csúszik lefelé. Sajnos sok olyan településvezető van, aki a kicsiny szemétdomb tetejére kerül, és azon csak céltalanul kapirgál.
Nem mindig volt a kormány kedvence, több alkalommal kritizálta intézkedéseiket, melyeket az önkormányzatokkal és a vidékkel szemben tettek.
Most már mosolyogva tekintek vissza, jelentéktelen figurákkal, mondvacsinált ügyekben kellett kardozni. Cicaharcos időszak volt, nekem azonban mindig a közösség számított, és csak ahhoz voltam lojális. Kettőezer-tízig alapvetően sokkal inkább szimpatizáltam azzal a fajta világszemlélettel, akár vidékhez való hozzáállással, amit a korábbi, magát jobboldalnak tartó, konzervatívabb tömb fogalmazott meg saját magának. Párthoz sosem kötődtem, de a konzervatívabb gondolkodásmódhoz igen, a szó klasszikus értelmében. Aztán a kétharmad után, kettőezer-tizenegyben, Tállai Andrásra, korábbi polgármesterre hárult az a feladat, hogy megnyirbálja az önkormányzatok mozgásterét. Mindez egy évvel azután, hogy én azt gondoltam, végre pozitív nyitás történt a vidék felé. Az önkormányzati törvénynek én voltam az első kritikusa a térségben. Akkor kaptam hideget-meleget, ordítozó telefonokat. Majd kettőezer-tizennégyben az ötszáz fő alatti települések vezetőinek konkrétan megharmadolták a fizetését, illetve további polgármesteri jogköröket, mozgásteret vettek el. Akkor nyílt levelet fogalmaztam meg a miniszterelnök irányába, és talán ez volt az a pont, ami nálam, ahogy szokták mondani, a pöttyöst azt nagyon elgurította, és elkerültem abba a bizonyos dobozba. A rendszer a mai napig így működik: ha a vezér meg van szólítva, meg van sértve, akkor az egy megbocsáthatatlan bűn, és onnantól kezdve nincs visszaút, és örüljön az ember, ha megússza. Ilyen a mi, magyar demokráciánk.
Ha jól sejtem, akkor onnantól kezdve végleg kikerült ön és a település a támogatottsági körből.
Nekem a vidék lebegett mindvégig a szemem előtt, hogyan tudnám azt előre vinni, de annyira nyilvánvaló volt, hogy én már nem tartoztam azok közé, akikkel együtt szeretnének működni. Az addig már valamennyire nyíló pályázati forrásaink elkezdtek apadni. Különböző vizsgálatok szabadultak ránk. Annak ellenére, hogy még kettőezer-tizenháromban a Belügyminisztérium oklevéllel ismerte el a BioSzentandrás-programot, vagy a helyi közösség munkáját, néhány év múlva már egy teljesen lenullázandó projektté vált a nagyjainknak. Pici késsel vagdosták az ember húsát, mert hát azt a látszatot kerülniük kellett, hogy mindez a vezér megsértésével összhangban áll. Majd a Magyar Falu-programba beadott tizenöt pályázatunkból mindössze kettő nyert, miközben a környező települések számtalanszor sikerrel indultak. Senkit nem hatott meg a közösségünk, és mindezt azért, mert én nem voltam a számukra kívánatos. Romlott lelkek romlott rendszert működtetnek. A gyerekek, az ember és különösképp a vidéki ember fontosságáról beszélnek, a kereszténység mázával öntenek le mindent. Mindezen értékeket ugyanakkor orrba gyűrve, működteti a rendszer saját magát, sőt mi több, csúcsra járatja a legrosszabb időket idéző reflexeket. Ezek mind áttoltak engem a másik oldalra. Ekkor fogalmazódott meg bennem, hogy a hiteltelenné váló Fidesszel szemben egy hiteles tömb alakításában részt vennék.
Ha szeretne tájékozott és jól értesült lenni, de messzire elkerülné a propagandát, iratkozzon fel hírlevelünkre! Amennyiben szívesen lenne a támogatónk, kattintson ide és csatlakozzon adománygyűjtésünkhöz!
