Valószínűleg minden miskolcinak a szívét büszkeség tölti el, amikor a közösségi hálón talál egy képet a Hámori-tóról, Lillafüredről vagy Miskolcról. Ilyenkor a legtöbben automatikusan a “megosztás” gombra nyomunk, és meg sem nézzük, ki a fotó készítője. Ha statisztikát készítenénk a megosztott fényképekről, az egyik legmagasabb szám minden bizonnyal Tóth György neve mellé kerülne. A miskolci fotográfusnak nyilvánvalóan az a célja, hogy képeivel erősítse a lokálpatriotizmust megyeszerte, de hogy pontosan milyen módszerekkel dolgozik, arról ezidáig nem kérdezték. A Borsod24 felkereste a művészi szépségű képeiről ismert fotóst, és alaposan kifaggatta múltjáról, jelenéről és terveiről.
Borsod24: Hogyan szoktál bemutatkozni, ha megkérnek rá? Ki vagy te?
Tóth György: Tóth Györgynek hívnak, 59 éves vagyok, Miskolcon születtem. Itt élek, sehova nem volt kedvem eddig innen elköltözni. Miskolci identitásom édesapámtól eredeztethető, aki a megyei kórházban volt osztályvezető főorvosa az Onkoradiológiai Intézetnek. Ő Debrecenből érkezett ide, én pedig már itt születtem 1965-ben.
B24: Honnan eredeztethető az alkotási vágy?
TGY: Gyakorlatilag azért kezdem apuval, mert neki nagy szerepe volt abban, hogy vonzódjak a művészetekhez. Ez akár a komolyzenére, akár képzőművészetekre is értendő, Már egész kicsi korban ebbe csöppentem bele, a mindennapjaimban is megtalálhatóak voltak a művészet apró részletei. Kezdem itt azzal, hogy apukám festményeket, szobrokat gyűjtött. De emlékszem olyanra is, hogy 6-8 évesen lapozgattam már a Szent Péter Bazilika festményeiről szóló könyvet. Emellett hallgattam vele rengeteg klasszikus zenét is, persze én emellett nyitott voltam a rockra, bluesra, egyébre is.
B24: Mikor kezdtél el fényképezni? Mi az ősélményed a fényképezőgéppel?
TGY: Már gyermekkoromban is volt közöm a fényképezőkhez, de az nem volt az igazi. Nem láttam rögtön a képet, az előhívásra sokáig kellett várni. Aztán 2010-11 körül megvettem életem első DSLR fényképezőjét (digitális tükörreflexes fényképezőgép – a szerk.), ezen már lehetett objektívet cserélni, és a kijelzőn a szinte kész felvételt is ellenőrizni.
Akkor kezdtem el komolyabban foglalkozni a fotózással, melyben segítséget is kaptam, például létezett egy DSLR fotósoknak készített Facebook csoport, ahol rengeteg tapasztalt kolléga adott jó tanácsokat, segített a fejlődésben. A pályám igazából alapvetően csak egy „kirándulós” fotózgatásnak indult, de később már készítettem képeket a Diósgyőri várról is, illetve a környékén tartott rendezvényeket szintén megörökítettem. Sok anyagomat a Kulturális Központ is használta.
B24: Sokat jártál a vár környékén, mit gondolsz annak a jelenlegi állapotáról?
TGY: Ez egy régi történet. A legtöbb fiú már gyermekkorában találkozik a lovagokkal, várakkal. Nálam ez felnőtt koromra is megmaradt. Sokat olvastam azokról az időkről, mindig is érdekeltek a korabeli emberek, várak, fegyverek.
Számomra a lényege ennek a várnak az, hogy szeretem. Szerettem romos, régi állapotában is, aztán amikor már belakták és elindultak a tárlatvezetések, akkor is vonzott. Azóta nagyon sok kedves ott dolgozót elküldtek, ma pedig várunk. Nem tudjuk mi lesz a jelenlegi átalakításoknak a vége, én mindenesetre a középutat tartom megfelelőnek. Szüksége van Miskolcnak egy olyan épületre, ami fedett és amelyben télen is lehet rendezvényt tartani. Én várom szeretettel a végeredményt, mert úgy gondolom, hogy szüksége van a helyi turizmusnak egy ilyen attrakcióra.
B24: Mit szeretnél megmutatni az embereknek a fotóiddal?
TGY: Alapvetően nekem a színek nagyon sokat jelentenek, igyekszem mindig a szép oldalát mutatni városunknak. Alapvetően lokálpatrióta vagyok, így kifejezetten fontosnak tartom, hogy minél több ember megcsodálhassa a megye szépségeit. Szomorúnak tartom, amikor az embereknek Miskolcról csak a szürkeség, a régi gyártelep jusson eszébe. Itt vagyunk a Bükk kapujában, meg kell látnunk, hogy valójában milyen gyönyörű területen helyezkedik el lakóhelyünk.
B24: Melyik a kedvenc helyed a megyében?
TGY: Lillafüred adott nekem bánatot, szerelmet, tényleg sok pillanatot éltem meg azon a környéken, de mégis inkább a bánkúti Petőfi kilátót mondanám a kedvencemnek. Ott érzem azt leginkább, hogy a lelkem megnyugszik, feltöltődik. Maga az oda vezető út is csodás, ahogy az ember átsétál az erdőn, de amikor felér a turista a tetejére, és látja a környező hegyeket, dombokat – sokszor akár a Tátrát is -, számomra az a leghihetetlenebb élmény.
Fotók: Tóth György
Szöveg: Merucza Tibor
Ha szeretne tájékozott és jól értesült lenni, de messzire elkerülné a propagandát, iratkozzon fel hírlevelünkre! Amennyiben szívesen lenne a támogatónk, kattintson ide és csatlakozzon adománygyűjtésünkhöz!
