A boldogság titka, hogy “el kell fogadnunk, hogy nem szerethet minket mindenki”

Megosztás

A Miskolci Nemzeti Színház színésznője, Czakó Julianna tíz év után átszerződött a Tháliához. Nem túl aktív a közösségi médiában, mert ahogy teltek az évek, rájött, hogy sosem lehet egyszerre mindenkinek megfelelni. Annak idején az anyaságtól is félt, de szerencsére sem a kedve, sem a pályája nem sínylette meg, boldog ember.

Czakó Julianna színésznő megfejthetetlen jelenség: szépsége kortalan, mosolya lefegyverző, a szeme pedig folyton, de folyton beszél. Nemrégiben – tíz év után – a Miskolci Nemzeti Színház csapatától a Thália Színházhoz igazolt. Z. Kocsis Blanka a Wmn.hu hasábjain ismertette velünk a színésznő gondolatait. Ebből szemezgetünk most.

Z. K. B./WMN: Az anyaság sokat formált rajtad?

C. J.: Bevallom, először nem volt teljes az örömöm:

úgy éreztem, véget ért a fiatalságom, és lehúzhatom a rolót. Hogy már inkább csak megtűrt vagyok, mint értékes, hiszen jönnek a fiatalabbak, a tehetségesebbek, az izgalmasabbak… és féltem, hogy amíg én otthon vagyok, a pályám véget ér.

Aztán ahogy a kislányom világra jött, ráébredtem, hogy vannak előnyei is az öregedésnek. Többet tudunk, többet tapasztaltunk és többet láttunk, jobban tudunk reagálni helyzetekre, kicsit bölcsebbek, kicsit rugalmasabbak vagyunk. Az életünk még mindig izgalmas, sokrétű és lehetőségekkel teli, de mi magunk már nem rohanunk olyan nagyon. Ugyanakkor az is igaz, hogy könnyebben fejest merek ugrani az egészen lehetetlennek tűnő dolgokba, mert ki tudja, lesz-e még rájuk lehetőségem valaha?! Ezzel együtt is, bizonyos értelemben az anyaság által sokkal nyugodtabb lettem. Megtanultam el- és befogadni, lelassulni, elcsendesedni. Tisztábban látok. Más szempontból azonban harciasabb vagyok, mint valaha! Ha kell, tűzbe mennék a kislányomért, és egyre rosszabbul tűröm az időhúzást, az időpocsékolást. Van, hogy emiatt azt mondják, hisztis vagy erőszakos vagyok. De valójában csak annyi történt, hogy bár még mindig szívesen adok az energiáimból a fontos dolgokra, a haszontalan időtöltésekből, elvesztegetett percekből köszönöm, nem kérek.  

Z. K. B./WMN: Foglalkoztat, mit gondolnak mások? Gyakran találkozol sztereotípiákkal?

C. J.: Előfordult, de nem volt ez nagyon tetten érhető. Persze szőke vagyok, lágy, babás vonásokkal, így gyakran feltételezik, hogy nem vagyok túl okos vagy különleges, de tíz-tizenöt perc beszélgetés után általában rájönnek, hogy nem ejtettek a fejemre. Hasonló a helyzet „a Görög Laci felesége” címkével is.

Tisztában vagyok azzal, hogy sokan először a férjem feleségeként tekintenek rám, és ez bosszanthatna is. De ami azt illeti, én büszkén vagyok Görög Laci felesége. Ettől még Czakó Juli is vagyok

– és Laci otthon és a nyilatkozataiban is erősíti ezt. Ugyanakkor a kapcsolatunk folyománya az is, hogy elsőre kevesebbet gondolnak rólam, mint ami vagyok. Aztán amikor megismernek, rendszerint meglepődnek, és hirtelenjében már engem látnak, nem Laci feleségét.

Z. K. B./WMN: Szóval a visszajelzések nem olyan fontosak?

C. J.: Mint minden embernek, úgy nekem is vannak szorongásaim, aggodalmaim. Foglalkoztat a nőiségem, az anyai szerepem, a színpadi jelenlétem, vannak párkapcsolati nehézségeim, szerepkonfliktusaim vagy viták az életemben… De nem az határoz meg, mit gondolnak rólam mások. Úgy gondolom, hogy ha boldogok akarunk lenni, el kell fogadnunk, hogy nem szerethet minket mindenki. A színpadon is mindig lesznek érdekesebbek, szeretettebbek, népszerűbbek, sikeresebbek – épp ezért kell mindig a legjobbat nyújtanunk. Hiszen lesznek, akik szerint elég jók vagyunk – és mindig akadnak majd, akiknek még a legtöbb is kevés. Az (ön)szeretet, az (ön)elfogadás, a szabadság valójában egy döntés, hogy elég jók vagyunk önmagunk számára. Ha ez megvan, akkor már nem annyira lényeges, hogy másoknak megfeleltünk-e.

Z. K. B./WMN: Ezért nem is vagy aktív a közösségi médiában?

C. J.: Érdekes, hogy ezt mondod, mert én úgy érzem, így is többet mutatok meg magamból az oldalaimon, mint ami igazán komfortos számomra. Szerintem a közösségi média téves üzeneteket közvetít, és kedvezőtlenül befolyásolja az emberek, különösen a fiatalok énképét. A virtuális világban mintha minden mindegy lenne, mintha semmi sem számítana igazán. Eltávolodunk egymástól – és nem akarom, hogy ez legyen a lányom valósága is. Néhány hete például egy kedves hölgy felajánlotta, szívesen kezeli felületeimet, hogy többekhez elérjek. De őszintén? Engem érdekelnek az emberek, szeretek velük élő kapcsolatot tartani, kommunikálni, tudni, hogy miről és mit gondolnak. Honnan tudnám mindezt, ha kiadnám a kezemből az oldalaimat? Szeretném azt hinni, hogy nekem a kedvesség, a humor és a minőségi színházi munka a self-brandingem. 

Z. K. B./WMN: Miskolcon a közönség kedvence voltál, most új vizekre eveztél. Aggaszt, vagy inkább lendületbe hoz, hogy bizonyos értelemben tiszta lappal indulsz?

C. J.: Én azt remélem, hogy Budapesten is meg fognak szeretni. Biztosan kell majd hozzá pár év, vagy pár olyan szerep, amiben meg tudnak kedvelni a nézők. Jelena, akit a Ványa bácsiban játszom, nem a legszerethetőbb nőszemély a földön – ráadásul Csehov egyik legbonyolultabb karaktere. Közben mégis kapok visszajelzéseket arra, hogy az alakításom által ezt a nőt szánni lehet, menni lehet vele, kíváncsivá teszi a nézőt. Szóval sok múlik azon, hogy milyen szerepeket tartogat nekem a jövő.

További részletek a Wmn.hu cikkében olvashatók.

Ha szeretne tájékozott és jól értesült lenni, de messzire elkerülné a propagandát, iratkozzon fel hírlevelünkre!

Kapcsolódó cikkek