Különleges vasárnapi olvasnivalót kínál frissen indult sorozatunk a Borsod24 követőinek. Különleges azért, mert Miskolc egyik legnagyobb lokálpatriótájának, a város díszpolgárának, Fedor Vilmosnak a tollából született, másfelől egy olyan kiadványban jelent meg először 2017-ben, amelynek példányai a nagy siker okán már legfeljebb csak az antikváriumokban bukkannak fel. Azért is érdemes elmerülni az egykor alpolgármester írásában, mert a szerző az aktuálkolitikát és a szenzációt kerülve, egyetlen szempont alapján vetette papírra emlékeit, kutatásait, gondolatait: minél több irányból szeretne rávilágítani arra, milyen Miskolcot feltétel nélkül szeretni.
Miért Miskolc? Azért, mert ebben a városban született korának legendás nótaszerzője, Dóczy József.
Vajon mi késztet egy ünnepelt nótaszerzőt arra, hogy ötvenévesen eldobja életét. Talán a szerelem. Egy későn jött reménytelen szerelem.
„Karácsony másnapján apa bejelentette, hogy igen jeles vendége lesz az idei évbúcsúztató iparos vacsorának. A miskolci születésű, de most Debrecenben élő híres hegedűs és nótaszerző, Dóczy József. Azt mondják, igen szerény és talpig úriember –tette hozzá anyám. Érdekelni kezdett, amit anya erről a férfiról mondott.
– Kislányom, szépen öltözz föl, had lássák a barátaim, milyen szép nagylány lett az én kicsi Irénkémből – mondta apám a nagy nap délutánján. Anya is elegáns ruhát vett föl, és sokáig rendezte a tükör előtt toalettjét. Végül aztán minden a helyére került, és szakadó hóesésben elindultunk a Korona szállodába. Amint kiszálltunk a bérkocsiból, a személyzet sietett elénk és ernyőt tartottak anya és az én fejem fölé, védve nagy gonddal megépített hajkoronánkat.
Bent a teremben már minden asztalnál ültek, csak a főasztal árválkodott magányosan, de nem sokáig, mert apa odavezetett bennünket, és leültünk a cédulával megjelölt helyünkre. Nagyon tetszett nekem, és bevallom nagyon büszke voltam, amikor apámat elnök úrnak szólították, és nem győztek serénykedni körülöttünk. Úgy tűnt, hogy néhány szabadon maradt szék kivételével már megtelt a terem, csak a mi asztalunknál maradt még egy hely, ez volt a díszvendég helye, aki úgy látszott, késni fog. Apa mentegette is az érdeklődők előtt azzal, hogy a zord időjárás miatt lehet, hogy nehéz Debrecenből ide jutni.
Aztán hirtelen kinyílt a terem ajtaja, és belépett egy díszmagyar ruhát viselő férfi, aki a személyzet által mutatott utat követve elindult az asztalunk felé. Apa felállva köszöntötte, majd bemutatott bennünket neki. Határozottan és szépen tagolva mondta.
– Kézcsókom a hölgyeknek. Dóczy József vagyok, a debreceni városi hivatalban dolgozom, de emellett énekelhető nótákat írok és hegedülök.
Mindezt mosolyogva mondta, mint aki maga is derül azon, hogy mi anyával még a köszönését is elfelejtettük fogadni, annyira meglepett bennünket ez a kétségkívül nagyon megnyerő külsejű férfi. Valószínű, hogy percek teltek el, mire újra ránéztem és jobban szemügyre vettem. A kor egyik meghatározó viselete, Bocskai volt rajta. Óarany brokátból készült, a mellen kívül a vállon és a karon is gyönyörű zsinórozással díszítve. Nehezen tudtam levenni róla a szememet, ilyen szép ruhát még nem láttam férfin.
Az utolsó találkozásunkkor csak ültünk egymás mellett, alig beszéltünk. Fogtuk egymás kezét oly erősen, hogy néha már fájt. Tudta, hogy többé nem találkozhatunk. Én döntöttem így. Felállt, odaballagott az asztalon álló hegedűjéhez. Felvette, megsimogatta, majd játszani kezdett. Mindvégig engem nézett, nekem játszott, és nekem énekelt. Utoljára.
Édes anyám kössön kendőt selymet a fejére.
Menjen el a legszebb lányhoz a falu szélére.
Mondja meg a legszebb lánynak, hogy el akarom venni.
Kérdezze meg, akar-e a feleségem lenni.
Édes fiam azt a kislányt verd ki a fejedből.
Nem érdemli, hogy szeressed szívedből, lelkedből.
A minap is azt üzente, szebb is, jobb is kérte.
Fáj a szívem, édes anyám, majd meghalok érte.”
A híres nótaszrező 1863. május 11-én, Miskolcon született, apja Dóczy Gedeon, a miskolci református leánynevelő intézet jeles tanára, a magyarországi nőnevelés egyik úttörője volt. Dóczy József jogot végzett, magánúton kezdett zenét tanulni. Cikkeket írt a Nagykároly és Vidéke és a Szatmármegyei Közlöny című lapokba. A korabeli irodalom- és zenepártolók között neve éveken át ismétlődött. 1913. július elsején, 50 éves korában öngyilkos lett, de nótái napjainkig népszerűek.
Szerző: Fedor Vilmos
Forrás: Miért Miskolc (2017, Bíbor kiadó), Egy törött hegedűt visz a víz (részlet) – Miskolc legendái (2016, Bíbor kiadó)
Nyitókép: Dóczy nótakönyv. További képek: síremlék a budapesti Fiumei Úti Sírkertben (korábban Kerepesi temető) található, illetve Dóczy József díszmagyarban
A sorozat további részei itt olvashatóak.
Most úgy támogatja a független médiát, hogy ez önnek egy fillérjébe sem kerül. Ajánlja fel adója 1%-át a Borsod24 kiadójának és járuljon hozzá a szabad sajtó túléléséhez!
